A sokoldalú hagyományőrző

Kezdjük ott, hogy hatgyermekes családban nőttél fel.

Igen, és elég szigorú regulák között, hiszen a szófogadás és a tisztelettudó viselkedés alapkövetelmény volt. Azok közé a szerencsés gyerekek közé tartoztam, akik a dédnagymamájuk mellett cseperedhettek fel. Még ma is jól emlékszem, apai dédnagymamám mit hogyan csinált, egész lénye mély nyomott hagyott a lelkemben. Nagyon sok érdekes történetet hallottam tőle, főleg az udvaron hatalmas vászonpányvára terített bab sulykolása, fejtése közben, vagy amikor a téli estéken a masina melegénél utcánk idős asszonyai is köréje gyűltek egy kis kukoricamorzsolásra. Halálát követően anyai nagymamám volt, aki átvette azt a szerepet, hogy elbeszéléseivel minket is formáljon.

A ma már Mikszáth Kálmán nevét viselő helyi alapiskolában kezdtem, de a mi korosztályunk a 8. évfolyamot már a központosítási törekvések miatt Bussán fejezte be, majd az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban érettségiztem 1986-ban, gépészeti szakon. A felhőtlen diákéveket követően végzettségemnek megfelelően júliusban már az egykori Liaz nagykürtösi üzemében dolgoztam két műszakban termelési gyártásellenőrként, majd férjhez mentem és a gyerekek is megszülettek. A rendszerváltást és az anyaságit követően addigi munkahelyemre már nem volt alkalmam visszatérni, viszont gyerekkori varrószenvedélyemnek köszönhetően először a valamikori peszerényi Tesla üzem cipővarrodájában, majd az egykori nagykürtösi Pleta olasz igazgatású szabadidőruházatot készítő műhelyében találtam magam varrónőként. Egészségi problémáim 37 éves koromban kezdődtek. Ebben az időben a varbói községi hivatalban dolgoztam 28 közmunkás csoportvezetőjeként, de elláttam a könyvtárosi teendőket és tevékenykedtem a falu kulturális eseményeinek szervezésében is, mivel az előadói szerep mindig jelen volt valamilyen formában az életemben, pláne, ha a gyerekkori színdarabokra, verselésekre és közös éneklésekre gondolok. Mire a pöstyéni reumatológiai intézetben sikerült megfelelő gyógymódot találni, sajnos a sok ízületi gyulladás visszafordíthatatlan deformációi is jelentkeztek csontjaimban, így lettem rokkantnyugdíjas. Hogy a napok elviselhetőbbek legyenek, viseletkészítéssel, gyöngyfűzéssel és népviseletesbaba-öltöztetéssel kezdtem foglalkozni, melyeket különféle rendezvényeken mutatok be, már ha az egészségi állapotom és a körülmények éppen lehetőséget adnak rá, mert mi vagyunk az a korosztály, akinek az idős szülőkről való gondoskodás és a családalapító gyermekei is formálják a mindennapjait.

Közben különféle tanfolyamokon is részt vettél...

Bár a család mindig első helyen állt az életemben, a tudásszomj sosem veszett ki belőlem, hiszen a történelem, a hagyományaink iránti érdeklődést és szeretetet olyan tanítóktól meríthettem, mint Z. Urbán Aladár vagy Korpás Pál és Vass Ottó a gimnáziumi éveket tekintve, de további hasznos ismeretek jutottak el hozzám a Budapest Környéki Népfőiskolán, a kisvállalkozói menedzserképzőn és a féléves ápolónői kurzuson is, valamint a Nők Európáért – Európa a nőkért címmel fémjelzett mozgalomban és a Magyarországon rendezett honismereti konferenciákon, ahol órákon át az elnéptelenedő kisközségeket érintő aktuális kérdésekkel foglalkoztunk. Ezeknek kicsúcsosodását napjainkban vélem látni: a munkanélküliség, az alkoholizmus, a fiatalok városba költözése, a falvak elnéptelenedése vagy a teljes bezárkózás és a fölöslegessé válás érzete egy olyan elidősödő környezetben, ahol az egészséges fiatalnak is nehezen akad munka becsületes megélhetést biztosító bérért, nem még egy csökkent munkaképességgel rendelkező nyugdíjasnak, mint akik sorába pár éve már jómagam is tartozom.

A színpadi szereplés vágyát a lányom is megörökölte, nyolcévesen már szavalóversenyekre járt, és bizony hamar rájöttünk, hogy itt mérvadó a megjelenés kiváltotta első benyomás, így kerültek elő az évek óta sutban heverő egykori népviseleti ruhák, melyeket idős varróasszonyok segítségével kissé felújítottam. A velük töltött tanulási idő döbbentett rá, hogy ez a munkamenet és annak szavai már az én számomra is furcsák, néha magyarázatra szorulnak, hiszen jó ideje nem képezik részét a mindennapjainknak. Nagy kincset véltem felfedezni ebben a csakhamar múlt homályába vesző világban, és bár közel 60 év távlatából nekik sem volt könnyű az egykori tűforgatás menetének felidézése, végül az együtt töltött idő meghozta gyümölcsét, miközben egyet s mást elbeszéltek a varbói kastélyokban töltött szolgálati éveikről, az uraságokról, kisasszonyokról, a falubeliek egykori életmódjáról is. Úgy gondoltam, kár volna hagyni feledésbe merülni ezeket az érdekes történeteket, kifejezéseket, hát hazaérve még frissiben lejegyeztem őket, valójában így indult a helytörténet iránti érdeklődésem.

Jólesett a kislányom által újra visszacsöppenni a gyerekkori forgósszoknyák idejébe, és ráigazítani, hitelesen felújítani egy varbói leányka 1930 táján hordott viseletét. A jó eredmény tanúsítványa, hogy mások is igényelni kezdték ezt a szolgáltatást, majd 1996-ban Z. Urbán Aladártól kaptam egy felkérést, hogy a múlt ruházkodása alapján meg kellene varrni a varbói mennyasszony és vőlegény viseletét. Akkoriban még élt néhány ügyeskezű asszony, aki ismerte a múlt ruházatának és szalagmintázásának fortélyait, így az utolsó pillanatban megtanulhattam tőlük a békaszem, a farkasfog vagy a lúdgége technikáját, és a már egyáltalán nem használatos szavak jelentését is, mint a páha és haluska, (mely e tisztjében nem a fazékban fő), az abázás, forhamentli, villuska, singelés, repőke, bolondfékötő, kontyvas és a bocskor, kapca vagy szakácska, de sorolhatnék jó pár ilyen fura szót, a ma embere aligha érti, miről beszélek.

A varbói viselet Méry Margit néprajzgyűjtő szerint bár nem annyira közismert, mint a martosi, érdekes, szép főkötőjével az egyik legszebb itteni magyar népviseletnek számít. Miért?

Az ipolyvarbói viseletnek is több változata van. Legismertebb női öltözet azonban a jeles ünnepek újmenyecske viselete volt, melyet bokán fölül érő, derékban gallérba szedett, bőven ráncolt selyemszoknya alkotott, gyakran 4-5 a pendely felett, kikeményített alsószoknyával, hogy az szép kereken álljon, ránézésre akár a tőtött galamb, úgy mutasson. Fehér alapú, leginkább pirossal hímzett szakácskát kötöttek eléje, mindehhez ördöglakattal és pillangókkal, rézcsipkével és különféle szalagmintákkal gazdagon díszített pruszlikot viseltek, házilag kallott, sűrűn ráncolt bő ingujjal. Nyakukban többsoros gyöngy ékeskedett, fejüket pedig a virágkoszorúval övezett, újmenyecske gyöngyös főkötő díszítette, melynek hátul két ága derékig leért. A hajat alatta kontyba igazították és a jegyajándékként kapott kontyvassal rögzítették, elöl szétválasztották és három-három görbikére hullámosították az arc mentén, majd bezsírozták, hogy szép fényes legyen és megálljon. A kezükbe saját hímzésű cakkos keszkenőt vettek, a lábukra fehér gyári cérna- vagy selyemharisnyát húztak a régebbi magasszárú sárga cipővel, melyet az 1940-es évek elején kezdett felváltani az olcsóbb, gyári, fekete Baťa-félcipő. A selyemruha ráncait később Losoncon pliszébe rakatták, vagy itthon levasalták, és az ingvállas pruszlik helyett is a ruha anyagából készítettek felső blúzt, melyet forhamentlikkel és ördöglakattal meg széles csipkével díszítettek. Ehhez már kötényt, szakácskát nem tettek fel. A gyöngyös fékötő először a lakodalom éjszakáján a menyasszonyi koszorú levételét követően a kontyoláskor került a fejre, s az újmenyecske az első gyermek megszületéséig hordhatta. Volt, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy ezzel temetkezett el.

Az újmenyecske fejviseletét fiatalmenyecske-korban egy világos színű selyemrojtos vagy csipkés szélű, fül felett csomózott, kikötött kendő váltotta fel, amely a kontyra és az úgynevezett bolondfékötőre meg a kartonlapból kialakított fekvő nyolcas szerű repőkére épült, ezt homlokpánt, az üveggyöngyszalagú villuska szegélyezte. Ezt a fajta viseletet Varbón kívül csak az Ipolyon túli Őrhalom és Hugyag asszonyai hordták. A fejkikötést akárki nem is tudta megcsinálni, így a menyecskék gyakran már vasárnap hajnalban sorban álltak az ehhez értő asszonyok ajtaja előtt, hogy a szentmisére időben elérjenek.
 

Felkérésre készítetted a generációs babacsalád viseletbe öltöztetését is?

Igen. Elkészült az egykori öregapa- és öreganya-, valamint a tizenévesfiú- és lányöltözet pólyásbaba kíséretében, és a korábbi felnőttférfi- és nőiviseletes babákkal együtt így alakult ki a héttagú varbói népviseletes babacsalád.

A viseletek feldolgozásánál az 1927-ben született nagymamám és az 1924-ben született idős keresztanyám ismereteire és tanácsaira támaszkodtam, nagy segítségemre voltak az évek során felgyűjtött helyi családi fényképtáram legrégibb darabjai, amelyek felölelik az 1910-es és 20-as ipolyvarbói éveket is.

Nemcsak viseletkészítéssel, gyűjtéssel is foglalkozol...

E téren már kissé vissza kell magamat fogni, mert lassan mi szorulunk ki a saját lakásunkból. Eldobni semmit sem tudok, így a kinagyított korhű ipolyvarbói életképek mellett szépszámú gyűjteményem van eredeti ruházatból, terítőből, díszszőttesekből, selyem- és kasmírkendőkből, mindenféle használati tárgyakból, melyeket rendezvényeken, diáktáborokban alkalmi kiállításokon mutatok be a viseletbe öltöztetett babáimmal és a férjem fonta Ipoly-parti vesszőkosarakkal, népi játékokkal és hangszerekkel egyetemben, hogy ha csak a pillanat erejéig is, visszarepítsem őket egy letűnt világ emlékei közé, hogy megismerkedhessenek a rohanás nélküli kor légkörével. Éppen idén januárban volt 20 éve, többek közt a varbói alapiskolába is ellátogatott a Rákóczi Szövetséggel Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó, ez alkalomból készült el az első helytörténeti és viseletkiállításom a kisiskola folyosóján. Ekkor indult útjára az első ipolyvarbói palóc népviseletbe öltöztetett porcelán menyecskebabám is ajándékként e neves látogató számára, melyet azóta még több követett: Bécsbe, Londonba, Ausztriába, Romániába, de Ausztráliába és Norvégiába is.

A helytörténeti munkáid eredményeként 2014-ben a Csemadok országos díjazottja voltál. Tavaly pedig a magyarországi Nézsán jártál férjeddel az első szilveszteri csergetésen. Mi is valójában a csergetés?

Csikóshagyomány, amely egy török időkbeli esemény emlékét őrzi, amikor is kolompszóval és ostorcsattogással űzték el a hajdúk a támadó sereget. Az effajta hangos zajkeltéssel űzi el az ember ősidők óta a gonosz, ártó, rossz erőket. Nézsán is e célból gyűltek össze a pásztorhagyományok éltetői, hogy egyszerre jó nagyot csattanjanak a karikás ostorok, elűzve ezzel a régi rosszat, és fogadva az új évet.

A helyi iskolában is tartottál előadásokat, kézműves-foglalkozásokat.

Az alapiskolának szinte minden évben vendége vagyok, hol hagyományőrző gyereknapot tartunk kiállítással és kézműveskedéssel, mint 2016-ban, de a felső tagozatosokkal már Kiszét is hajtottunk az Ipóba dobott bábuval a három szobára kiterjedt hagyományőrző kiállításom megtekintését követően 2019-ben, majd egy sikeres két hónapos program keretében foglalkozhattam az iskolásokkal, átadva nekik egy letűnt kor népviseleti, szokás- és ünnepköri hagyományait meg az egykori kézművesség rejtelmeit, ahol férjem segítségével a kosárfonás alapjaival is megismerkedhettek. 2020 februárjában pedig, hogy az óvodások se maradjanak ki a jóból, felelevenítettük az egykori farsangi alakoskodás és a télűzés fortélyait.

Mi az, ami hajt, amitől nem fáradsz bele?

Nem nagy dolgok ezek, de az én egyéni világomat az ilyen apró cselekedetek teszik színesebbé, mint például 2021-ben a helyi tájház átadására való készülődés, az Ipolyvarbói fényképes arcképtár anyagának összeállítása, mely ezentúl az itt található vendégszoba falait díszíti majd, és nézhetjük rajta elődeink szigorú tekintetét. A tájház szobáinak és a porta kialakításában való segédkezés a sok lelkes egyénnel a helyi összefogás szép példája. Volt, ki kétkezi munkáját, volt, aki régi tárgyakat, bútorokat adományozott. Az emberek beszélgettek, rég elfeledett történeteket meséltek egymásnak. A gazdag kulturális programot nyújtó átadás napján a férjemmel mi is újra felöltöttük a viseletünket. A gyerekek szívéhez nem nehéz utat találni, csak meg kell nekik mutatni, hogy a mobiltelefonon és számítógépen kívül más is létezik a világon. Ilyenkor a fiús dolgokat a párom kezeli, ő mutatja be a karikás ostor készítésének mozzanatait, a vele való csattogtatást, és szólaltatja meg a kürtöt is, de felvezeti akár a kosárfonást is, lengőtekézni, gólyalábazni és íjpuskázni tanítja őket, míg egy másik csapat fonott kosárra dob rongylabdákkal, vagy éppen nekifog fakalapáccsal a diótörésnek, esetleg éppen a kockázásban lelik örömüket a fából készült kardvívások és durungcsaták után. Én pedig a sikerélménnyel járó kézművességre vezetem rá a gyermekeket, hogy foglalkozásaink végén apró ajándékokkal, saját készítésű barátságkarkötővel, gyöngyből vagy színes papírból készült angyalkával mehessenek tovább.

Érdekes dolgok ezek... valójában nézőpont kérdése, hogy kinek mi a szemétre való, és mi jelent felbecsülhetetlen értéket.