Már nem úgy, hanem hogy nem tud hibázni. Mindent pontosan kiszámolt, megtervezett, aztán az élet máshogy rendezte. Kapott egy hívást, ami átrendezte a terveit, de nem bánta. Alapvetően rugalmasnak gondolta magát, aki képes alkalmazkodni a helyzetekhez, és tudta, sok mindent kibír. Amikor letette a telefont, büszke is volt magára, mert sikerült így hozzáállni, s ráadásként repesett a szíve, mert a vágyott nő hívta telefonon. Jön. Tudta, hogy jönni fog, de azt beszélték, csak hetek múlva lesz esedékes. A távolság, az időbeosztás, minden. Elfogadta. Most viszont derült égből villámcsapásként érte a hír, hogy néhány óra múlva végre láthatja. Hosszú évek teltek el, amióta nem találkoztak. Azt se tudta, hova legyen örömében. Fáradt volt a munkahét után, de nem érdekelte. Minden figyelmet neki akart szentelni. Így is lett. Csoda volt a találkozás. Hajnalig beszélgettek, s az sem zavarta, hogy hamarosan indulnia kell. Újra, dolgozni, vissza a mókuskerékbe. Az idő megállt létezni, s megszűnt minden földi dolog körülötte. Aztán eljött a búcsú ideje, s mindenki ment tovább a maga útján. Most még inkább hitte, tévedhetetlen. Hogy játszhat a sorssal, az idővel, s nem kell törődnie azzal, hogy pihenjen, töltődjön. Földöntúli örömöt érzett, s azt, hogy övé a világ. Ez volt az utolsó, amire emlékezett. Vagy legalábbis erre akart. Mert minden, ami ezután következett, már köszönőviszonyban sem volt ezzel az érzéssel. A mentőautóban fekve azt érezte, minden porcikája sajog. Nem mert megmozdulni, mert azt képzelte, ha egyhelyben marad, meg nem történtté válik a csattanás, ami derült égből villámcsapásként érte. Azt hitte, tévedhetetlen, hogy nem tud hibázni. Tévedett.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.