Azért vannak, mindig vannak szép pillanatok. Még ilyenkor, a zárolt időkben is akad. Olyan ünnepi. Merthogy hetvenöt éve béke van! Pontosabban fogalmazva: ekkor, 1945 májusában ért véget a második nagy világégés itt, Európában.
Hogy azóta nem volt itt háború. Persze, kisebb villongások, lokális forrongások, annektálások, szétválások, önállósodás miatti tűzpárbajok szinte folyamatosan. Hiába, van valami mélyen elültetett trauma itt, Európában! Ahol emberség helyett olykor a trikók színe fontosabb. Mégis vannak szép pillanatok. Mert ugye hetvenöt éve ért véget a második világégés.
Véletlen akadtam rá ezekre a szép pillanatokra. Az olaszországi súlyos helyzet iránt érdeklődtem a világhálón, pontban május nyolcadikán. Sok szomorú, száraznak látszó, de tudatosítva mindig egy-egy emberi sorsot, családok gyászát mutató adathalmaz, az elriasztó tények, gépesített sírásást mutató, könnyfakasztó fotók után megjelent egy kis videó. Amelyet egy idősotthonban vett fel valaki, egy jótét lélek, aki mintha sejtette volna, hogy egyvalakinek legalábbis, azaz nekem ott kint a messzi világban igazi örömet szerez. Egy észak-olaszországi idősotthonban készült a felvétel. Az intézmény májusi verőfényben fürdő folyosóján felvonulást, győzelmi parádét tartottak a bentlakóknak. Akik java része saját bőrén megélte az olasz fasizmust. Akik közül néhányan még fegyverrel a kézben harcoltak a fasiszta téboly ellen. Ezek az idős emberek – nagyobb részük már kerekesszéken, afroamerikai származású nővérek és személyzet segítségével – hátukra terített olasz nemzeti trikolórral végigvonultak a nyugdíjasotthon folyosóján, közben a híresen szép és világszerte ismert olasz dalt, a Bella ciaót énekelve. Lelkesen, szinte már harciasan, igaz, néhol kicsit fád és megkopott öreg hangon, de a kísérő személyzetnek a biztatós tercelésével. Azt a dalt, amelynek ezek az utolsó sorai:
„Az ő virága, a partizáné,
Ó bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, ciao,
Az ő virága, a partizáné,
Ki a szabadságért halt meg.”
Láttam az arcukat. Ezek az idős, betegségtől fenyegetett olasz nők és férfiak komolyan gondolták, hogy a szabadság, az minden felett értékes! Meg a béke! Pontosan úgy, ahogy akkor régen, a háború végén. Ők. Az olasz idős emberek, akik a legveszélyeztetettebb korosztály. Akik megélték az utolsó világégést, a romokból való újjászületést. Akik most korosztályuk javát gyászolják, családtagokat, barátokat, kollégákat, egykori harcostársakat. De ők mégis mosolyognak, fél kézzel rásegítenek a kerekesszék meghajtására, másik kezük az ég felé mutat, vállukon az olasz trikolór, a zöld-fehér-piros. Mert kell az, mert az kapaszkodó. Az ő földjük szimbóluma. Még egyszer lepergettem ezt az alig percnyi videót. Aztán végiggondoltam a dolgot, és ráébredtem, hogy én ezt a dalt igen régen ismerem. Anyám énekelte, igaz, egy szót se értett belőle, de lány korában megtanították még neki. Háborús korosztály. Veszélyeztetett. Tizenegy évesen élte meg a világégés végét. Ő dalolgatta ezt, nagy ritkán, sokat nem volt kedve dalolni, nem olyan korban élte végig a fiatalságát, felnőttkorát, amikor dalra fakadni csak úgy spontánmód sok alkalma és oka lett volna. De ezt a Bella ciao dalt, ezt szerette mindig, és szereti most is.
Hogy hetvenöt éve akkor… Vége lett. Ordas eszmék uszítanak most megint. Figyelni! Megint figyelni kell! A szabadságért már oly sokszor megharcolt a nép. Most nem kellene megint elveszíteni. Ha a kerekesszékes idősek nem félnek, mi, fiatalabbak kissé, mitől is tarthatnánk? A rossz időknek végük van egyszer mindig!
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/25. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.