Veres István naplója: Két posta

Hétfőn Magyarországra utaztam, egy határ menti faluba, hogy az ottani postán átvegyek egy csomagot. Földszintes sarokház, a bejárat felett a Magyar Posta trombitás jele függ. Erről eszembe jutott, hogy valamikor, huszonöt éve középiskolás kirándulás alkalmával Budaörsön vacsoráztam egy családnál. Az anyuka nem volt otthon (elutazott Rómába), Imi apukája pedig elárulta, hogy a Magyar Postánál dolgozik. Bolonyai spagettit ettünk, úgyhogy azt is megkérdezte, hogy bírjuk mi ott a Felvidéken a szlovákokkal. Na Slovensku po slovensky – bólintottam teli szájjal. Hosszan beszélgettünk a vacsoránál, de olyan sokat szedtem magamnak a tésztából, hogy nem bírtam megenni. Nem baj, van kutyusunk, mondta a családfő. Nem értettem, mit akar ezzel. Viszont megtudtam azt is, hogy híres emberek lakják a környező utcákat. Rókusfalvy Pál. Zámbó Jimmy. Ott már akkor is volt Ikea, amikor mi még azt sem tudtuk, mi az. De ha tudtuk volna, se érdekelt volna senkit. Svéd bútor, ami nem elég, hogy drága, de még össze is kell raknod? Ki a francnak kell az?

Taxival jártunk mindenhová, vagy stoppal. Imi ült előre, hogy tudjon beszélgetni a sofőrrel, én meg hátra. Ha felvesz egy autós, kutya kötelességed elszórakoztatni, mondta Imi. Korábban nem gondoltam volna, hogy ismeretlen emberekkel ennyi mindenről lehet beszélgetni. Lehúzódott egy zöld terepjáró is egyszer, míg utolértük, belülről kinyitotta az ajtót. A törökbálinti maffiafőnök, mondta Imi. Mindig megáll, rendes tag. Az Ikeába viszont nem vele mentünk, hanem taxival. Volt ott egy marcipánbolt, mi pedig marcipánból készült Švejk figurát akartunk venni, valakinek ajándékba. Azóta sem láttam annyi marcipánfigurát. Persze, volt köztük Švejk is. Imi a pultnál kis szögletes párnaszerű fekete zacskókat kapott. Az egyiket a kezembe nyomta. Tedd el, parfümminta. Eltettem a parfümmintát.

Decemberben a kis falusi postán nem is igazán történt más. Két ablaknál lehetett sorakozni, de vigyázni kellett, mert a kézbesítő postás biciklije középre volt letámasztva. A falon több helyen Gundel Takács Gábor mosolygott egy fekete-fehér fénymásolt A4-es lapról, üzenve, hogy kössünk biztosítást, mert ő már kötött. Az előttem levő edzőruhás férfi szlovákul próbált érdeklődni a küldeménye felől, aztán a másik postás hölgy segítségével megmondták neki, hogy a csomagja még a futárnál van, majd ő fog hívni. Keszenem – mondta az ablakba, és kiment.

Másnap egy plázapostára igyekeztem, mert rendeltem egy könyvet, és utánvéttel küldték ki. Reggel mentem, mert akkor nincsenek sokan, de így is várni kellett. Húztam számot, és felfigyeltem az egyik ablaknál ülő postahivatali alkalmazottra, aki Gyabronka Józsefre hasonlít. Gyakran kellett átmennie a kolléganője rekeszébe, talán új volt a kolléganő. Gyabronka a mutató és középső ujja közt tollat tartott, a kisujját pedig eltartotta a többitől. Így magyarázott az új kolléganőnek, felemelt kézzel. Reméltem, hogy hozzá kerülök, de a hátsó hölgyet fogtam ki. Letettem az ablak elé a papírt, tíz centivel hátrébb pedig a személyimet. Nem volt jó kedvében, mondta is, hogy ha adom a papírt, akkor azt egyből a személyivel adjam. A sorszámot meg egyből dobjam a kis műanyag dobozba a többihez. A postán mindig tanul az ember valamit. Aztán elindult, hogy megkeresse a csomagomat, egy buborékos fóliába bugyolált könyvet. Mire megtalálta hátul a raktárban, odament hozzá a kolléganője, és adott neki valamit, aminek nagyon megörült. Ezt mi kapjuk? És ingyen? A Sloboda zvierat nevű állatvédő szervezet küldött nekik falinaptárakat. Én ezt otthon a vécé falára szoktam kiakasztani, újságolta harsányan, aztán nekem is szép napot kívánt. Örültem, hogy vége, és siettem kifelé, de a folyosón szembe jött egy idős úr, akinek tisztára olyan bajsza volt, mint Georges Clemenceau egykori francia miniszterelnöknek. Róla aztán megint eszembe jutott a marcipán Švejk, arról meg Hašek regénye. Abból tudtam meg, hogy az ember akkor is eljuthat valahová, ha ellenkező irányba indul. Legfeljebb tovább tart, míg odaér.