Ezernyi színes tarkaságával beköszöntött az ősz. A fákról lassan mind lehullanak a levelek, a természet mély álomba merül.
Az ősz egyben az elmúlást is szimbolizálja. Ilyenkor családok sokasága járja a temetőket, megtisztítják, rendbe rakják a sírokat, hogy aztán virágokkal, gyertyákkal halmozzák el. Halottak napja. Amíg ezzel foglalatoskodunk, mindig felébred bennünk a múlt, és elgondolkodunk a régi időkről. Szüleink, nagyszüleink és szeretteink, akik már nincsenek az élők sorában, békésen nyugszanak itt kint a temetőben. Számukra már rég elmúltak a mindennapos gondok, betegségek. Tovább már nem kell törődniük a sorsukkal. Most már az élő hozzátartozók törődnek azzal, hogy tiszta, virágos legyen az örök birodalmuk, ahol nyugszanak. Sokaknak viszont már csak sovány vigasz ez a törődés, ez az érdeklődés. Számtalan esetben addig kellett volna kimutatni, amíg éltek, amíg közöttünk voltak, akkor kellett volna kinyújtani a segítő kezet. Akkor kellett volna elhalmozni őket szép szavakkal, őszinte köszönettel, amíg itt voltak közöttünk, és szükségük lett volna rá. De sokan önzők voltunk, csak magunkra gondoltunk. Nagy kár, mert ma talán nem kellene szembenézni a bűntudatunkkal, hogy már nem lehetnek velünk. De amíg itt voltak, iparkodtunk azon, hogy kellő szeretettel viszonozzuk azt a sok önfeláldozást, amit szüleink értünk tettek, hogy tisztességesen felneveljenek bennünket? Hát bizony, valljuk csak be, nem mindig. Hányszor nem úgy viselkedtünk, ahogy elvárták tőlünk, hányszor nem hallgattuk meg intő szavaikat, pedig csak a javunkat akarták. De legalább most legyünk szeretettel embertársaink iránt, legyünk megértőek, türelmesek és segítőkészek. Most legyünk jók, most szeressük egymást, amíg élünk, nem pedig akkor, amikor már a sírban nyugszanak.
Tóth Éva, Kassa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.