Négy üres oldal. NAPLÓ

Mészöly viszont szemlátomást érdekli az embereket, legalábbis az én buborékomban, ami – mármint ez a buborék – az év első heteiben majd szétpattant a sok Mészöly-emléktől. Pedig Mészöly nem egy közönségíró. Amikor levettem ezt a kötetét a polcról – Családáradás a címe –, és átlapoztam, eszembe jutott, miért nem olvastam el eddig. A példány, amit még évekkel korábban alighanem egy antikváriumban zsákmányoltam, nyomdahibás, négy oldal üresen áll benne. Az egész regény pedig csak százötven oldal, így aztán korábban attól tartottam, ez a hiányzó négy oldal tönkreteszi az élményt.

Nem tette tönkre.

Nem értettem meg a könyvet, mert igazából teljesen értelmetlen, már ha így viszonyulunk hozzá. Egyes részeiben teljesen elvesztem. Aztán ott van néhány bekezdés, mondat, kép, amiktől megrökönyödtem. A Családáradás valamiféle furcsa, feje tetejére állított családregény, amelyben nem kapjuk meg egy család logikusan végigkövethető történetét, hanem belepottyanunk egy csatakos-sűrű televénybe, egy hívogató, rettenetes labirintusba. Mészöly is használja ezeket a szavakat, hogy televény meg labirintus, és még ráadásul egészen elképesztő földrajzi neveket gyűjt össze, mint Hátfő, Sándorhát, Körmös-görönd, Csipkés-gyűr, Kis-Cseper, Szinnyó. Nehezen követhető történetfoszlányok között lavírozunk, amelyekből mégis összeáll egy nagyszabású, történelmi léptékű látomás Közép-Európáról. Egy sűrű, sötét álom egy elátkozott, ellenállhatatlan tájról.

A végére elbizonytalanodtam, hogy tényleg nyomdahibás-e a kötet. Mészöly Miklós egyik specialitása ugyanis a hiányokkal való munka, és erre a könyvben is utal. A szövegben igazából az a legérdekesebb, ami hiányzik belőle, ez Mészöly óta már irodalmi közhelynek számít. Az írónak nem az a dolga, sugallja Mészöly, hogy megfogalmazzon valamiféle mondanivalót, hanem hogy szépen gazdálkodjon a hiányokkal. És arra gondoltam, milyen érdekes játék lenne, ha megpróbálnám teleírni azt a négy üres oldalt.

De azért ilyesmire mégsem vetemedhetek.

Mészöly Miklós leghíresebb könyveit gimnazistaként olvastam, és csak nemrég tudtam meg, hogy az egyik legelképesztőbb magyar regény címét sokan nem úgy ejtik, ahogy magamban én szoktam. Magyarosan Saulus, én pedig mindig latinosan Szauluszként ejtettem. Szerintem így tanították nekünk a suliban, és nem igazán akaródzik ezen változtatnom, mert ez a felfedezés úgy érintett, mintha egy családtagomról derült volna ki valami kellemetlen titok. Egyébként is, Mészöly egy kicsit tiszteletbeli szlovákiai magyar szerző, hiszen olyan barátai voltak, mint Grendel Lajos vagy Szigeti László, és a Családáradás is Pozsonyban jelent meg, a régi Kalligramnál. Szigeti Mészöly-beszélgetőkönyvet jelentetett meg, Grendel esszékötetet írt róla, N. Tóth Anikó és Görözdi Judit tanulmánykötetet, és a stílusának a nyomai jól kimutathatóan ott vannak Gazdag József és Száz Pál novelláiban is. És N. Tóth Anikó egy igazán megkapó kollázsverset közölt a Dunszt.sk-n a századik évfordulóra.

Hiába ez a kifogyhatatlannak látszó szellemi muníció, most mégis valahogy a hanyatlásra emlékeztet Mészöly, az egész közép-európai álom csúfos bukására. Bár valószínűleg eleve csak egy nagyszabású illúzió volt, amit például a Kalligram is képviselt, vagyis hogy a diktatúrából frissen kiszabadult népeket a közös történelmi és szellemi múlt elválaszthatatlanul összeköti. És hogy erre akár valamiféle működő jövőt is lehetne építeni. Azért mégis pompás illúzió volt, aminek ma leginkább csak a hűlt helyét látjuk. Lehet, hogy csak amiatt, mert már nem is vagyunk ráutalva, hiszen sokkal nagyobb terek nyíltak meg előttünk. Mégis, ennek az illúziónak a hűlt helye elég nyomasztó látvány, mert a felszabadult térbe mintha csak a hülyeség szilaj hullámai zúdultak volna be. Sokkal jobb olvasmány az a négy üres oldal.

114–115., 118–119. Az ön példányában megvannak?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/7. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene