Hortenziák, macskák, tanszerek

Ezek a faramuci üzletemberek ilyenkor hiába szólnak be, igyekezve elrontani az ember kedvét, hogy hahó, ne örülj, hanem vásárolj, és most és sokat! Pedig…, régen, abban a boldogult gyerekkorban, a nyári szünidőnek a felezőjében semmiféle tanszerre nem gondolt. Az emberfia még éppen a patakparti focibajnokság negyeddöntőjére gyúrt, amihez az úgynevezett kopacskiját ápolgatta. Netán a Winnetou és Old Shatterhand kalandjainak sűrűjében járt, fél kézzel a könyvet lapozgatva, másik kezével meg a hirtelen megkent lekváros kenyeret majszolva, mert ugye, olvasni muszáj, de azért mégse lehet éhen halni, viszont rendesen enni meg nem lehet, mert közben nem szokás, nem illik olvasni, szóval nem egyszerű dolog ám az olvasottság és műveltség, sok lekvárpaca foltját bánják az indiánregények annak. Ilyenkor régen még jobb esetben nagykamasz fiúként valami táborban töltve az időt hirtelen azt vette észre a nagykamasz táborozó, hogy milyen érdekesek is a lányok, milyen szépek, milyen kecsesek, és milyen undokok tudnak lenni, s mindezt egyszerre! Nagykamasz lányként meg azt, hogy de furák ezek a fiúk, mindig csak bámulják az ember lányát, mintha valami villogó vészjelzés lenne rá kitűzve, ha meg hozzászól az ember lánya, mert netán megkönyörül a bámulón, akkor csak hebeg-habog, egy értelmes mondatot ki nem tud mondani. Hogy ez mitől lehet? Egyszer majd megérti a nagykamasz fiú is, a nagykamasz lány is. Hogy ez az időtől ilyen. Hogy attól változik az ember.

Nyár közepe, felező, de gyorsan elmúlik, de gyorsan elmúlt mindig! Csak az a bizsergető, kicsit szomorkás, kicsit édes érzés maradt és marad meg, csak az. Tanszervásárlásra augusztus elején? Egyre sem emlékszem. Olyan, ha volt is, mindig iskolakezdés után, s ezt azzal az indokkal, hogy ki tudja azt kérem előre, melyik tanárnak miféle rögeszméje van, milyen füzetet, mekkora vastagságú ceruzát, tollat óhajt használtatni a diákkal. Ja, hogy ez régen volt csak így?

Hogy nyár végére azért kicsit szomorkásabb lesz az ember? Kicsit melankolikusabb? Picit fájt a szíve amiatt, amit nem tett meg idén se. Picit fájt a szíve, hogyha megtett valamit, de nem a kedve szerint sikerült. Picit bizsereg. Amúgy meg… csak ezek miatt a bizsergető dolgok miatt volt érdemes élni, gondolkodni, emlékezni. Csak ezek miatt lesz érdemes. Szóval az van, hogy baj van. Az a baj, hogy augusztus elejéből olyan hamar szeptember lesz, hogy csak na! Az a baj, hogy megint… Kicsúszott az idő a markunkból. Elfolyik a látóhatáron, szétomlik a távlatokban, beszivárog a föld repedéseibe, másodperc, másodperc után, s elmúlik. Elmúlt a nyár megint, és megint, és megint…

Látom a hortenziákat – tavasszal tövig zúzta mind a hármat a kései fagy, s talán csak május végén dőlt el, hogy megmaradnak-e, vagy sem – de mivel később elég eső esett, így egész csinos bokrokká nyúltak. Látom a macskákat – szívesen bújnak a hortenziák dús árnyéka alá heverészni, mosakodni, játszadozni –, úgy megnőttek az idehozott kölykök, hogy nagyobbak már az anyjuknál. Nekik egész nyáron folyt az oktatás, egerészés, játék, virágnyúzás, hempergés, birkózás és ehhez hasonló tantárgyakból. A hortenziák gyerekfej nagyságú gömbökké híznak lassan. Reggel már csak kicsit éri őket a napfény, délután már csak a hosszú árnyék húzódik melléjük. Meg kéne mérni, milyen hosszú. Ahhoz vonalzó kéne, kockás papír, hogy lerajzoljam a diagramját a nyárnak. A képlet egyszerű. Gyorsaság szorozva mulandóval, négyzetre emelve az éppen érvényes érzelmi együttható számával. Abból mindig az jön ki, hogy jó ez a lét. Hortenziákkal, macskákkal, tanszervásárral együtt.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/34. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene