Kép Somogyi Tibor, Unsplash
Az a baj, hogy csak a háború jár az eszemben. Leülök írni, de eszembe jut a háború. Reggel arra ébredek, hogy háború van. A kinti hideg szélről eszembe jut a háború, és hogy Ukrajnában fedél nélkül maradnak az emberek. Fűtés, víz, villany nélkül.
Nem megy a lift, erről eszembe jut, hogy ez a legkevesebb, mert ha romba dől a ház, máris nem érdekes a lift. A fűtés, a víz és a villany se, mert ha meghalnak a benne lakók, mert épp rájuk esett a bomba, vagy nem rájuk, de agyonnyomta őket a panel, akkor rögtön lényegtelenné zsugorodik a fűtés és az egyebek is.
Valaki épp most születik ott, a háború sújtotta országban, ki tudja, milyen körülmények közt. Vagy a napokban született, de már meghalt. Vagy csak holnap fog megszületni. Az idén. Jövőre. Ezután. Aztán vagy menekülnek vele, akár hozzánk is vagy máshová, vagy ottmaradnak, amíg van hol maradniuk. Vagy meghalnak. Az anya is meg a gyereke is. Vagy csak a csecsemő. Vagy csak az anyja. Vagy csak az apja, a nagyszülei, valaki a rokonságból, a szomszédból, a környékről. Vagy ismeretlenek százai, ezrei. Mások ismerősei, rokonai, családtagjai. Mások anyja, mások gyerekei. Véres a folyosó, erről eszembe jut, hogy a szomszéd ország csupa vér lett. A vers azt mondja, mindig új élet lesz a vérből. Ami, így, vagy elvonatkoztatva a jelentől, nyújthat némi vigaszt. (Akkorát, mint mondjuk Az ember tragédiája.)
A háború kitörése után nem sokkal egy távoli (tengeren túli) ismerősöm mellesleg azt is megkérdezte levelében, hogy vagyok, s válaszomban erre azt írtam, letaglóznak a hírek, nyomaszt a tehetetlenség érzése. Azt írta vissza, hosszan érvelve, hogy nem kell mindent elhinni, például arról a kiégett épületről, melynek fényképét valakik háborús cikkhez csatolták, másvalakik azonnal kimutatták, hogy az a jóval korábban leégett pozsony-ruzsinói emeletes garázsról készült, tehát nem Ukrajna, nem háború. S hogy a legtöbb ember, akivel ezekben a hetekben levelezik, meg sem említi a háborút, s nyilván ők is szívesen veszik, hogy ő sem tesz róla említést. Muszáj volt elolvasnom a levelem, vajon nem félreérthetően fogalmaztam-e, s egyáltalán, mit írhattam, ha ez a válasz. De így még kevésbé értettem, mert az csak egyetlen mondat volt, be se fejeztem. Úgyhogy napok múlva, de csak azért, hogy ne maradjon megválaszolatlanul, azt írtam neki, arra érzek késztetést, hogy mint gyerekkoromban, ha valami nagy háborúság miatt szorongtam, a konyhaasztal alá bújjak, és ott nyüszítsek. Ez aztán vagy érthetőbb volt, vagy neki volt hasonló tapasztalata (a háborút ugye mindketten csak a szüleink-nagyszüleink elbeszéléséből ismerhetjük), mert azt válaszolta rá, ő is a legnagyobb elszörnyedéssel érzékeli a háborút.
Főzök egy kávét, tényszerűn: kettőt, vagy teát, hogy ne mindig csak kávét igyunk, s közben eszembe jut a háború. Kattognak a billentyűzetek, mert mi még írógépen kezdtünk, és a Remingtont nagyon kellett verni. Lehet-e aludni ott, ahol jön a bomba? Jó, tudom, nem bomba, rakéta. Vagy valami ilyesmi, akármi. Kilövik valahonnan, az ember még nem tud róla, aztán közeledik, még mindig nem sejti, nem számít rá, csak számol vele, aztán zuhan és robban és gyilkol. A konyhában, az utcán, a kertben, bárhol. Nem lehet előle elbújni. Még talán aludni, ha lehet aludni, jobb. De éberen, észnél, ép elmével – hát azt lehet-e, úgy élni?
Nem említem leveleimben a háborút, másoktól sem kapok olyan levelet, amelyekben említődne. Amúgy persze az sem érdekes, hogy csak a háború jár az eszemben. Ettől még tudok dolgozni.
Élni. Szeretni. Aludni, úgy-ahogy. Háború, ha ne lenne. Vagy legalább csak ne volna.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.