Temetni jöttem az óévet, nem dicsérni, a rossz, mit egy egész esztendő tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele. Ez legyen 2022 sorsa is! Imigyen bölcselkednék, ha szilveszter előtt állnánk, de az az igazság, hogy még csak holnap lesz karácsony.
És nekünk el kell készülnünk az első jubileumi évi lapszámmal, már ha nem akarunk a karácsonyfa fénye mellett is dolgozni. És amilyen a formám, hát persze, hogy akkora nagy nyavalya szakadt rám a dupla szám leadását követően, amilyen még soha, a Covid kiskutya füle volt ehhez. Ennek amúgy csak annyiban van az Önök számára hírértéke, hogy megértsék és megbocsássák nekem mindazok, akik hiába várták a szokásos karácsonyi üdvözletemet, mindazok, akik megtiszteltek engem, a szerkesztőséget megható, kedves ajándékaikkal, jókívánságaikkal, mindazok, akik hiába írtak emilt, hiába hívtak telefonon, mert még azt sem bírtam felvenni. Nem büszkültem el még mindig, nem változtam a tekintetben, hogy tisztelettel viseltessem minden jóakaratú ember iránt a földön, nem lettem hanyag, szégyellem is nagyon, hogy így esett, s pont a szeretet születésének ünnepére, de kidőltem.
Minden harmadik mondat után le kell feküdnöm, mert elfogy az erőm. Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom, fúlok, lehellek; fázom, gyúlok, ájúlok, érzek és ocsúlok: haj! mely szörnyű hányattatás! Most értettem meg szegény Csokonait is.
Majd csak végére érünk így az oldalnak, aztán lassan végére az esztendőnek is, mert hát valóban, a 2022-t kívánom eltemetni, de jó mélyre, nem pedig magamat. És ha innen nézem, még szerencsés is vagyok, mert amennyi gyógyszert ma kaptam az orvostól, nagy a valószínűsége, hogy a nyavalyás évvel a saját nyavalyámat is itt hagyhatom. Nyakába varrva ezt is ennek a gyűlöletes 2022-nek, mely annyi borzalmat, értelmetlen halált, népirtást, botrányt, emberhez méltatlan cirkuszokat, hozzá nem értést produkált, hogy rágondolni is fáj, nemhogy részese lenni. Persze, jól gondolják, kedves Olvasóim, semmi köze az emberi barbarizmushoz ennek a szerencsétlen csupa kettes évnek, de mégiscsak egyszerűbb kárhoztatni gyűjtőfogalomként az esztendőt, azzal talán senkit nem sértek meg, senki nem ugrik fel, és üzeni meg, hogy ha még egyszer…, hát lemondja a Vasárnapot. Persze, nincs mit tenni, vannak, mindig is voltak olyan olvasók is, akik csakis azt hajlandók olvasni, amit maguk is gondolnak. Volna egy ötletem nekik is: például írjanak maguknak levelet, mint miszter Bean, adják postára, az majd ugyanolyan nehézkesen kikézbesíti, mint a lapjainkat, és végre elégedetten olvashatnak, teljes egyetértéssel minden sor, minden szó iránt. Bocsánat, ez már itt az erőtlen és beteges szilveszteri viccem akart lenni, mert haladunk, s ha eljő az új esztendő, pár óráig az ember azt érezheti, lerázta a tavalyi minden nyűgét, baját, hátrahagyva minden rosszat, pár percig, míg a himnuszok szólnak, reménykedhetik, hogy akad Brutusa minden mai zsarnoknak… Aztán persze ebből is hamar óév lesz, de addig is, szépen beleléptünk a mi jubileumi évünkbe, bizony, 55 éves lett a Vasárnap, de előtte még, rögtön újév napján 200 Petőfi, január végén Madách lesz 200 meg a himnuszunk, úgyhogy mi készülünk, sok meglepetéssel, műveltségi játékokkal, ajándékokkal, és ígérem, mire legközelebb látnak, már csak csupa derű leszek.
Addig is, adja az Isten, hogy ne kelljen ezt a 2023-at is vaslapáttal agyonütni és gyűlölni mindenki más helyett, tegyen csodát, gyógyítsa meg ezt a beteg világot, de ha a csodát az ember már nem is érdemli meg, ne engedje még tovább zülleni, és a bőség kosarából juttasson minden nélkülözőnek, mert mostanra valahogy megint egy helyre mennek a kosarak. Önöknek, kedves Vasárnap-olvasók, pedig kívánom, hogy az egészségük meg ne törjön, a jó kedvük el ne szökjön, s a humoruk segítse át minden válságon.
Legyen béke!
Zavartalan újévnap. VASÁRNAP. Csak az álmaim kísértenek.
Márai Ilona: Betűbe zárva
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.