Egy olyan régi történet, hogy talán meg sem történt. De bezzeg megtörtént!, állítja égre-földre esküdözve Gyula bácsi, a kis történet tanúja és szíves mesélője. Az akkoriban volt – kezdte mondókáját –, amikor a férfiakra jellemző volt valamilyen fejfedő.
A férfinép, ha gyerek, ha felnőtt, fiatal vagy idős, kalapot viselt, esetleg sapkát. Akkoriban kezdtek beszivárogni a Kelet-Németországban gyártott minibuszok. Robur néven futottak. Nekünk is volt egy ezekből a fürge járművekből, büszkélkedett mesélőnk. Azon a bizonyos napon a szolgálati útra indulás idejét az egyik főnök kérésére késő délutánra halasztottuk azzal, hogy egy kis kitérővel hazaszállítjuk egy-két rokonával együtt, akik temetésen vettek részt. Semmi gond, a nyolcszemélyes kocsiban van bőven kényelmes hely, mondtuk. A szertartás befejeztével siettek elfoglalni helyüket a járművön. A négy vendég utas a kalapfogas, illetve -háló alatt foglalt helyet. Az út akadálymentesen telt el. Tekintettel arra, hogy temetés részvevői voltak, egész úton a temetés hangulatának terhét viselték, a végén a fuvart megköszönve távoztak. Most csinálunk egy kis pihenőt, mondtuk, aki akar, az a nem messze levő büfében bekaphat valamit, vagy ihat egy frissítőt. Indult volna a kis csoport, de hol a kalapom?, kérdezte az egyik. Én sem találom az enyémet, szólt a másik. Na, végre találtak valamit, ami mindenre hasonlított, csak kalapra nem. Pedig az volt! Útközben ugyanis leestek a tartóról, egyenesen a vendégek ülésére, akik testük jelentős súlyával elvégezték azt, amit a gőzhenger a trombitával az egyik ismert burleszkben a film őskorából. A kalapok tulajdonosai első ámulatukban csak álltak, mint a telefonpózna a Hortobágy közepén, kezükben a palacsintára emlékeztető holmival. Majd egymásra nézve szűnni nem akaró nevetőgörcsöt kaptak.
Puss Rudolf, Somorja
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.