Anya, meséld el nekem József Attila életét! – kéri a nagyobbik lányom. Este kilenc óra van. Érettségire készül.
Rettenetesen fáradt vagyok, nehéz volt a nap, de irodalomról félálomban is szívesen beszélgetek vele. El is kezdem a mesét, belelkesülök, verssorok pattannak ki a fejemből, Ajna hüledezik – anya, az hogy lehet, hogy te ezeket kívülről tudod? Nem tudom, hogy lehet, én csak szeretem József Attilát, valahogy megragadtak bennem a sorok még a gimnáziumban, akkor még jobb volt a memóriám, mint most, amikor egy rövidke dalszöveget is alig bírok megjegyezni, és rendszeresen elfelejtem, miért indultam el éppen a kamrába.
Szóval József Attila verseiben lubickolunk éppen, látom a lelkesedést a nagyobbik lányom arcán, és érzem, hogy ő ugyanúgy reagál a sorok szépségére, mint én, és ez rettentően jó érzés, legalább az egyik gyerekem érti és megérti az „őrültségemet”, és nem tartja felesleges furcsaságnak a művészeteket.
Így telnek mostanában az estéink, Vörösmarty, Babits, Arany, Kosztolányi, Madách, Petőfi, Ady, Mikszáth, Jókai társaságában. Hosszasan beszélgetünk Vörösmarty gondolati költészetéről, megállapítjuk, hogy Az emberek című vers hűen kifejezi az emberi fajról alkotott véleményünket:
Istentelen frígy van közötted, / Ész és rosz akarat! / A butaság dühét növeszted, / Hogy lázítson hadat. / S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész: / Ez őrült sár, ez istenarcu lény! / Nincsen remény!
Őrült sár, istenarcú lény, micsoda telitalálat, mondja Ajna. Igen, lelkesedem én is, borzongatóan jól kifejezi az ember tragikus kettősségét, az Előszót is olvassuk el, kérem Ajnától, azt úgy szeretem. Hangosan olvasni kezdi, én meg vele mondom a szöveget, ezt is meg kellett tanulnunk annak idején, micsoda nagy vers ez is, a vész kitört, vérfagylaló keze emberfejekkel labdázott az égre, emberszívekben dúltak lábai, kiabálom szinte transzban, de aztán jön a csendes nyomor, amint gyámoltalan fejét elhamvadt városokra fekteti, hát most mondd, Ajnuska, hogyan lehet ilyen szépségesen szomorút írni, ebbe bele kell halni.
Szavalóverseny lesz, közli egy nap Ajna, az összes bencés iskolából érkeznek versenyzők, az egész országból (Ajna iskolájának a bencés rend a fenntartója), Nagy László és Szabó Lőrinc a téma, tőlük kell verset választani. Anya, légy szíves, keress nekem verset, sürgősen kellene, ugye, megteszed, nekem nincs időm, hízeleg körbe a lányom. Persze igent mondok, nekem rengeteg időm van, hahaha. Éjszakánként Nagy László és Szabó Lőrinc összesét olvasom, egészen belemerülök a verssorokba, valóságérzékelésem elhalványul, teljesen beszippant a szavak zenéje, bizsereg a bensőm, rezegnek a részecskéim. Szabó Lőrinctől nem annyira szeretnék, mondja Ajna, mert idegesít a csávó (még régebben meséltem neki a költő nőkhöz való viszonyáról), de azért tőle is válassz párat, hátha. Pár nap múlva meg is van a lista, összesen talán egy tucat vers, ezeket javaslom, mondom a lányomnak, és amúgy köszi, hogy rám bíztad a dolgot, egy csomó eddig ismeretlen verset olvashattam el. Tudtam, anya, hogy élvezni fogod, elég jól ismerlek.
Mégis Szabó Lőrincet választom, közli, miután végigolvassa a verseket, bármennyire is irritál a pasi, de el kell ismernem, hogy tud valamit, van benne valami természeti őserő, beszél a fákkal, és érti a mindenséget, rendkívül nyugtalanító, egészen hátborzongató.
Végül Szabó Kalibánját szavalja, a Shakespeare-től kölcsönzött félig emberi, félig állati lény pusztító őrjöngését, hatalmas vers, félelmetes vers, kattognak, csörömpölnek benne a szavak, pusztul a világ, aljasul az ember. Alakíts át iszonyú, fekete / óriásokká, reflektorszemű / szénevő gépekké, hogy amikor / elégeted a férges könyveket, / toronytestünkkel és csörömpölő / bokánkkal, árnyunkat a pusztulás / ingó egéig dobva, fenevad / kórusban táncoljunk máglyád előtt / és ne tudjuk még sajnálni se, hogy / soha többé nem leszünk emberek.
Kiráz a hideg, nem értem, hogyan tudja egy tizenhét éves lány ezt a verset így elmondani, közben meg azt érzem, milyen borzalmas, hogy ennyi idősen pontosan érti, amit szaval, hogy olyan világban kell élnie, ahol az emberek öldöklő gépekké változnak, és én nem tudom őt megvédeni a jövőtől.
Egyetlen útravalót adhatok neki: a szépség vigaszát.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.