Várszegi Asztrik: „Testvérünk minden ember, a nem kedvünkre való is”

Isten megteremtette és saját képére formálta az embert. Az ember szembefordult Istennel. Krisztus a kereszthalálával váltotta meg az embert a bűneitől. Az ember megteremtette és saját képére formálta a mesterséges intelligenciát. Az MI exponenciális fejlődési íven haladhatja meg az ember képességeit. Szembefordul-e végül az MI az emberrel, hogyan folytatódhat a mi történetünk?

Rendkívül időszerű és érdekes a kérdés. A MI-be vetett bizalmat úgy élem meg, mint az európai felvilágosodás utolsó nagy ígéretét, varázslatát. Kimondatlanul is azt akarjuk túlzó reményünkkel kifejezésre juttatni, hogy győztünk a világ felett, önmagunk felett, hogy minden lehetséges. Azzal a valóságtartalommal nem számolunk, hogy a MI, a mesterséges intelligencia is akkor hatékony, ha felelős ember áll mögötte. Ferenc pápánknak van egy elgondolkodtató megnyilatkozása. Idézem: „A mesterséges intelligencia nem önmagában jó vagy rossz, hanem attól függ, hogyan használjuk.” A technológia ígéretes lehetőségeket rejt magában, például a munkafolyamatok hatékonyabbá tételét, az oktatás és a kultúra fejlesztését, valamint a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentését. A pápa figyelmeztet a mesterséges intelligencia lehetséges negatív következményeire is, mint például a munkahelyek elvesztése, a társadalmi igazságtalanságok fokozódása, az adatvédelmi problémák, a dezinformáció terjedése és az autonóm fegyverrendszerek veszélyei. Fontosak az etikai szempontok is. A technológia fejlődését az emberi méltóság, a szolidaritás, az igazságosság és a béke értékei kell hogy vezéreljék. A mesterséges intelligencia nem helyettesítheti az emberi döntéshozatalt és felelősségvállalást. Az embernek meg kell őriznie a technológia feletti ellenőrzést, és biztosítania kell, hogy az a közjó szolgálatában álljon. Magam is nyitott vagyok az MI-re de óvatos is, várakozó, és nem tekintem mindenható megoldásnak. Vallom magam is Ferenc pápával: „Végül is az, hogy milyen módon használjuk fel az MI-t a legkisebb testvéreink, a sebezhetők és a legnagyobb szükségben lévők vonatkozásában, lesz a valódi mérce az emberiességünknek.” 

Amikor a természetben járunk, és meglátjuk, hogy milyen bonyolult és gyönyörű minden élőlény, ráeszmélünk, milyen keveset tudunk róluk, akkor érinthet meg bennünket igazán, hogy milyen parányiak és felszínesek vagyunk. A Föld folyamatosan változik, domináns fajok pusztulnak ki, és fejlődnek újak. Miért gondolja az ember, hogy örökre bérelt helye van a bolygón?

Minden bizonnyal sok embertársunk megtapasztalta már, hogy milyen szép a környezetünk, milyen csodálatos a természet, milyen szép a világ, és örül is ennek. Ez ébreszti fel bennünk a felelősséget is: vigyáznunk kell rá, felelősek vagyunk érte, talán mégsem kizárólagosan a miénk. Úgy érzékelem, hogy a ma embere már érzi azt a veszélyt is, amit a tudósok hangoztatnak: óvnunk kell a környezetünket, vigyáznunk kell rá, mert ha kizsákmányoljuk, tönkre is tehetjük. A világ mindannyiunké. Sőt, nem csupán az én nemzedékemé, hanem az eljövendőké, a mai fiataloké is. Az ember torzulásának, önösségének következménye, ha csak magára, a maga jólétére figyel. Emberlétünk legnagyobb kihívása, hogy az „én”-től eljussunk a „te”-ig, és hogy eljussunk örömben a „mi” megtapasztalásáig, legyen az család, csoport, nemzet, vallásos vonatkozásban: egyház.

Az életünk röpke pillanat az univerzum időtengelyén. Egyszer csak felsóhajtunk, Istenem, eltelt hetven év, alig van valami hátra, ideértem, de tovaszállt, elillant minden! Hogyan kereshetjük a kiengesztelődést a saját múltunkkal? 

Több évtizedes élettapasztalatom és ismereteim alapján már mondhatom: csodálatosan vagyunk mi, emberek „beprogramozva”. Ha előbb nem, de a kamaszkorban már mindannyian filozófusok vagyunk, kérdéseket teszünk fel: ki vagyok én, miért vagyok, mi az életem célja, mi a hivatásom, mit kell tennem az életemben. Belül tudjuk a szerelem, a társkeresés idejét, fájdalommal, de belülről jelentkezik az élet felének krízise, az élet második felének lefelé ívelő iránya, és jelez, hogy elérkezett a cselekvő, aktív életkor vége, és itt állunk a passzív, a befejező életszakasz küszöbén. Ezekre valamilyen választ kell adnunk. Ezek a szakaszok akkor zárulnak megnyugvással, ha elfogadjuk, kiengesztelődünk az előzőekkel, legyen az kudarc, siker, csalódás vagy veszteség, de belátás és örömteli felkészülés is a holnapra. Egy lengyel filozófus mondta szellemesen, hogy az élet második felének már csak egy kérdése marad: mi lesz velem a halálom után?

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Krisztus feltámadásával „győzelmet aratott a halál felett”. Halandóként nehéz értelmezni ezt. A klinikai halálból visszatérőktől tudhatjuk, hogy lepergett előttük életük filmje, mint egy utolsó mentés a számítógépre. Ez még tán felfogható, de nincs más tapasztalatunk. Mit jelent a „halál felett aratott győzelem”?

Az ember, mert élő, életet is tud adni, ősellensége a halál, a megsemmisülés. Ezen a valós tapasztalaton eddig a világ összes próbálkozása: pénz, hatalom, tudomány nem tudott úrrá lenni. Marad a szomorú és kilátástalan vég, a befejezés. A keresztény hit vallja: aki Jézus Krisztus hitében, Jézus keresztségében részesül, azaz meghal önmagának, önzésének és bűnének, az már ebben az életben reményben hordozza az örök élet csíráját, amely a halál után Istenben kiteljesedik. A boldogság és így az emberi élet célja is, hogy megismerem teremtő és szerető Istenemet.

Egyik nyilatkozatában a rendszerváltozás időszakáról így fogalmaz: Úgy éreztem, ez a feladatunk: újra kell kezdenünk az Evangélium hirdetését hazánkban… 

Jézus egyháza zarándok „intézmény”, nemzedékről nemzedékre vándorló zarándoknép, amely természeténél fogva ellentmond minden olyan törekvésnek, amely Jézus közösségét itt, a földi hazában „örök érvényűnek” és „változtathatatlannak” tekinti. Ott kell kezdenünk, hogy új nyelvet, új „anyanyelvet” kell begyakorolnunk, amely mögött megújult keresztény gondolkodás van, amellyel kifejezésre juttatjuk, hogy minden embert testvérünknek tekintünk, a nem kedvünkre valót is. Az, hogy nem tartjuk magunkat különbnek, felsőbbrendűnek, alázatos út és eszköz minden jóakaratú emberhez. A megújulás mottója: „ugyanazt, de másképpen”, azaz új nyelvezettel, a kor embere szóhasználatának megfelelő, elfogadható módon.

A főapáti pozíciót a bencés közösség iránti felelősségérzet miatt vállalta el 1991-ben. Meg kellett küzdenie a hivatásáért, a szerzetesi közösségéért. Ugyanakkor mára alapvető erkölcsi értékek porladtak el társadalmi szinten. Hogyan lehetne erkölcseiben újra „evangelizálni” a mi nagy közösségünket?

Évtizedekig tanítottam az iskolában. A diákjaimnak többször mondtam: „fiam, egyszer el kell döntened, hogy jó ügyet szolgálsz, vagy magad körül forogsz feleslegesen, és tetszelegsz magadnak!” Fiatalon, a szerzetesi hivatás választásával a jó ügy, az „evangélium ügye” mellett döntöttem. Ez küzdelmet, kritikát, sokszor elutasítást jelent nem csupán a bennünket körülvevő társadalom részéről, hanem az egyházban is. Ezt vállalni kell. Talán nem véletlenül mondta II. János Pál pápa 1996. szeptember 6-án, Pannonhalma millenniumakor elhangzott beszédében: „Ha szorgalmas tanulóként Isten szavára hallgattok, kedves Testvéreim, szívetek készségessé válik mindarra, amit az Úr mond nektek válaszként a történelem minden egyes korszakának elvárásaira. Legyetek éberek és figyelmesek az idők jeleinek fürkészésében, hogy az üdvösségnek helyesen értelmezett üzenetét eredményesen adjátok tovább. A harmadik évezred küszöbén az egyház megújított apostoli lendületet vár tőletek. A megfeszített és feltámadt Krisztus világítsa meg küldetésetek útját. Ő legyen számotokra minden: az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Legyetek feltámadásának tanúi és szeretetének apostolai. A mindennapi szolgálat során mozdítsátok elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel. Az ökumenikus mozgalom nagy hasznot meríthet abból, ha elkötelezitek magatokat a dialógusra, a másik fél meghallgatására és a közeledésre. Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.” 

Szívmelengető, ahogy egész életében az el- és befogadást hirdette, ezzel szemben gyakran a templomainkban is kirekesztés uralkodik. Húsvétra készülünk, és nemhogy a mások bűneit akarnánk megváltani, sokkal inkább cinkossá válunk a félrenézésben, a közömbösségben. Miről szólhat egy őszinte prédikáció a végletekig megosztott társadalmunkban az idei ünnepi misén? 

Jézus beszédének a mintája: a tiszta víz, a tiszta forrás a ma tönkretett környezetében is kívánatos, a fény, a szív békevágya, a szomorúságban történő vigasztalás, egy baráti gesztus, a kézfogás Jézus és követőinek gyakorlatában is ugyanaz, ugyanaz az örömhír vagy a megítélés tapasztalatának átadása: gyümölcseiről ismeritek meg a fát…, a dolgok egyszerűsége, a széles és a keskeny útja ma is széles és szűk, ma is lényegi különbség van szívünk boldogsága és csalódottsága, keserűsége között. Jézus tanítása, példázatai, még akkor is, amikor képekben mondja el tanítását, egyértelműek. A prófétai szóhoz intelligencia, tisztánlátás, nagy bátorság szükséges. A szószék Jézus örömhírének és tanításának a helye. Innen a szerető meghívás szavait és a bölcs tanítás szavait várják a hívek, és sok szeretetet. Ezzel nem szabad visszaélnünk. A keresztény közösség összejövetelei, találkozásai a testvéri megbeszélések és a tanácskozás helyei.

A pannonhalmi monostor történelmében sok neves felvidéki személyiség nyitott egy-egy gazdag fejezetet. Mivel várja ma a bencés közösség a dél-szlovákiai diákokat, fiatalokat Győrben és Szent Márton hegyén? 

Az ifjúság iránti elfogadó nyitottsággal, az európai és a világ kultúrájának szellemi kincseivel, egészséges és nyitott keresztény szemlélettel, erkölcsi értékek átadásával, amelyek egyént, családot és közösségeket is boldoggá tehetnek. A bencések reménykednek abban, hogy a népek határai virtuálissá válnak, és a tudásra vágyó ifjúság szabadon kereshet és választhat magának iskolát, így a mieinket is Győrött és Pannonhalmán. Bencés iskoláinkban számos kiváló tanuló végzett, majd lett maga is tanár, tudós, főpap a 19. század óta. Csupán példaként említem meg Szeder Fábiánt (1784, Csáb, Hont m.), Czuczor Gergelyt (1800. Andód), Jedlik Ányost (1800. Szimő), Rómer Flórist (1815. Pozsony), Serédi (Szapucsek) György esztergomi érseket, Danczi Villebald Józsefet (Kürt), és vannak köztünk ma is felvidéki születésű rendtársaink.