Pénzes Tímea nem ismeretlen a Vasárnap olvasói számára. Néhány éve jártunk nála vendégségben, ikrei azóta iskolások lettek, ő pedig – az Ikeranyaversek után – újabb könyvben vitte papírra anyaságélményét a Megnyúlások c. kötetében. Ennek megjelenése kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
Mivel telnek a napjaid?
Írok, olvasok, fordítok, vagy épp átnézem valamelyik szövegem. Tehát szövegekben élek, és sokszor ki sem látok belőlük. Közben páróránként megmozgatom magam, hogy ne gémberedjek el, vagy készítek valami harapnivalót. Ez már teljesen más időszak ahhoz képest, mint amikor az első, közel három és fél évben sülve-főve együtt voltam a gyerekekkel.
Milyen ikres anyukának lenni? Miben más?
Azt nem tudhatom, milyen egygyerekes anyukának lenni, szóval az ikeranyaság a természetes számomra, nincs összehasonlítási alapom. Be kell vallanom, hogy nem jelentett különösebb kihívást, sosem volt velük nehéz dolgom, szinte mindig mindent egyszerre csináltak, és mindig elég volt egyetlen elfoglaltságot kitalálnom számukra. Ráadásul mindig ott voltak egymásnak mint játszótárs, ami nagy megkönnyebbülést jelent. Mindmáig nagyon odafigyelnek a másikra. Ajna például már pici korában is mosta Konrád haját, bekötötte a cipőjét, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy még helyettem is gondoskodik róla. De a fiam is nagyon figyelmes, észreveszi, ha valami bántja a nővérét, nem engedi, hogy szomorkodjon. Többek közt a megfigyeléseimből született meg a kötet, és erről az együvé tartozásról is szólnak a szövegek.
Hogyan élted meg az anyaság első pár évét?
Számomra nagyon ösztönző, lehengerlő időszak volt. Egy teljesen új, addig ismeretlen élmény. Ebben a közös létben való elmerülés szerintem semmihez sem fogható, jó, hogy volt ilyen szakasz az életemben. Éreztem azt, ahogy formáljuk egymást, együtt alakulunk. Elképzeltem, hogy magamat is kihordom a hasamban, hogy együtt vagyunk ikertestvérek, hogy együtt születünk meg, én is gyerekként, de ez inkább egy szép kép vagy ábrázolási mód, a valóságban másképp működik. Az anyává válás hosszú, fokozatos folyamat.
A Megnyúlások szövegei is így, fokozatosan születtek?
Igen. Feljegyeztem mindent vagy majdnem mindent, ami megérintett, hol egy cetlire, de leginkább a mobilomban küldtem üzeneteket magamnak. Egy érzés, egy gondolat, egy élethelyzet volt a kiindulópontjuk, vagy egy elhangzó mondat, ami elbeszéléssé növekedett. Én mindent lejegyzek, fontosak a jegyzetek az életemben. És bár az ember a lelkében és a szívében őrzi a fontos dolgokat, ismerem magam annyira, meg tisztában vagyok az emberi emlékezet milyenségével, különösen az enyémmel, hogy tudjam, egyes mondatok feledésbe merülhetnek.
Mi alapján rendezted sorba az elbeszéléseket?
Amikor a kötet nagyja elkészült, ide-oda sakkoztam velük, és tudatosan kezdtem figyelni, hogy párbeszédbe lépnek-e. És úgy kezdtem őket csoportosítani, hogy mindből legyen egy fejezetnyi – egyes szám második, harmadik személyű, többes szám első és második személyű szövegből –, úgy tologattam őket, hogy a szerintem legjobb mintázatot adják. Számos mondat kimaradt, sok nem tudott kiterebélyesedni, önállóan nem tudta megállni a helyét. Sokszor ezt sajnáltam is, de nem volt mit tenni.
Miért írtad meg? Mi inspirált?
Az egyik barátnőm mondta, hogy de jó, újraélheted velük a gyerekkort! Na, ez aztán elmélkedésre ösztönzött. Újra átélhetem velük? A saját gyerekkoromat élhetem újra vagy az övékét? Annyi minden rám rakódott az évek, évtizedek folyamán, tudok egyáltalán újra kicsi lenni? Át tudom valóban élni? De jó lenne kicsinek lenni, sóhajtottam egyszer, mire a lányom válaszolta meg a nagy dilemmázást: ha kicsi leszel, akkor is anyuka maradsz. Tehát a gyerekek egyes kijelentései is írásra ösztönöztek, amiket nagyon frappánsnak vagy elgondolkodtatónak tartottam, és köréjük tudott szerveződni egy hosszabb-rövidebb szöveg. Ezeket a megjegyzéseket, emlékeket akartam megőrizni, egyrészt magamnak, másrészt úgy gondoltam, talán másnak is érdekesek lehetnek. Az olvasó össze tudja őket hasonlítani a saját tapasztalatival, így élte-e meg, vagy pont nem így élte meg az anyaságot, vagy akinek nincs anyaságtapasztalata, de kíváncsi lenne rá, az is belelapozhat, találhat benne olyat, ami megszólítja őt.
Tanulunk és újratanulunk általa: tényeket és vágyakat élünk és értünk meg szeretetről és kiszolgáltatottságról, elkülönülésről és azonosságról, játékról és időről, testről és bizalomról, hitről és emlékezésről, ölelésről és elengedésről. Átlényegítő, felemelő, megvilágító erejű kötet.”
Szabó T. Anna.
Mit jelent a cím?
A gyerek és az anya nyúlását egyaránt. A várandósság alatt a has nyúlik meg a szív, hihetetlen méretűre nyúlhat, meg a kéz, hogy fogja a kezüket, hogy utánuk nyúljon vagy elkaphassa őket, ha nagy magasságokba másznak. De a gyerekek is növekednek, nyúlnak, az ő szívük is egyre nyúlik. Bár lehet, hogy ők nagy, kinyúlt szívvel születnek. Sokféleképpen értelmezhető cím ez, amire egyébként viszonylag későn találtam rá.
A gyerekek ismerik a kötet szövegeit?
Nem olvastam fel belőle nekik, csak annyit árultam el, hogy írok róluk, és szépen írok róluk. Próbáltam az ő szemükkel is nézni, hogy ne essen szó olyasmiről, ami érzékenyen érintheti őket. A Megnyúlások szövegei főleg anyaszövegek, és nem gyerekeknek íródtak. Nekik leginkább mások szövegeit olvasom fel. Teszem ezt mindmáig, pedig már ők is tudnak olvasni. Nagyon sok jó szöveggel találkozom ennek köszönhetően. Meg azért is jó, mert többnyire összebújva olvasunk. Egyszer a fiam így kérte az esti mesét, amikor kivételesen, fáradtan lemondtam volna róla: ha nem olvasol, nem lesz fantáziánk. Olvasunk magyar és külföldi szerzőktől egyaránt. A Göröngyös úti suli sorozatot olvassuk épp. A Kis Nicolast is szerettük. Vagy a Titi-könyveket. A mesék nálunk beszélgetésindítók is, mindig igyekszünk átbeszélni a történetben hallottakat.
Min dolgozol most?
Amikor megírok egy művet, akkor mindig fel kell lélegeznem, össze kell szednem magam. Ilyenkor leginkább fordítok. Jelenleg három szlovák szerző könyvével ismerkedem, őket szeretném a közeljövőben fordítani (Žuchová, Moravčíková, Uriková), illetve van két kéziratom, amit éve óta pihentetek, amiket elő kéne vennem – az egyik egy gyerekkönyv, a másik pedig gyászszöveg, de lehet, hogy mindkettő a fiókban marad, és teljesen más kötet bukkan elő belőlem. Nem tudom, hogy köze lesz-e az anyasághoz, meddig kísér vajon ez a téma az utamon.
A cikk a Vasárnap családi magazin 2024/4-es számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.