Bennünk élő mostohák

Fiatal kisgyerekes anya, ez a sokadik beszélgetésünk. Tisztán látja önmagát, bátran mesél a helyzeteiről, most például arról, hogyan kapcsol be egyfajta automatizmusként a segíteni, megmenteni akarás, ha bárki más problémáját, szükségletét észleli a környezetében.

Bárkinek bármire van szüksége, biztos, hogy magáénak tartja a feladatot, hogy megoldja a helyzetet. És ha megoldotta, nincs más dolga, mint várni, mikor érkezik a következő feladat. Nemcsak a szűk családjáról gondoskodik, hanem mindenkiről. Nem azért, hogy hősként tiszteljék a környezetében. Hanem csak, hogy ne legyen semmi baj.

Ahogy hallgatom, megjelenik a lelki szemeim előtt egy nagy és könyörtelen mostoha képe, aki fölé tornyosul, és végeláthatatlan parancsok sorát kiabálja, nagyobbnál nagyobb elvárásokkal, mindenféle elismerést vagy érzelmi reakciót nélkülözve. Kihangosítom a megérzésemet, mire azt válaszolja, hogy milyen érdekes, kislányként nagyon sokszor játszotta azt, hogy ő Hamupipőke. És itt megérkezünk egy olyan képhez, amivel sokáig dolgozunk még tovább: ki mindenki veszi ezt a Hamupipőkét körül, ki mit akar tőle, büntetik-e vagy csak kihasználják, hogyan tud elosonni a bálba, és miért szökik meg mégis a herceg elől, hogyan és mi módon tudna megszabadulni a helyzetéből, és akar-e szabadulni egyáltalán? Tudna-e boldog lenni ez a Hamupipőke, ha már nem az lenne a feladata, ami? Megtalálná-e az ennél igazibb önmagát, ha már nem lenne kötelező a szolgálat, a másoknak való alárendelődés, a végeláthatatlan feladatok reménytelen teljesíteni akarása.

Gonosz hangok

Ki ez a gonosz mostoha? Aki azt mondja neked, hogy előbb szolgálj ki mindenki mást, és utána ülhetsz le az asztalhoz maradékot enni. Ki az a gonosz mostoha, aki azt suttogja a füledbe, hogy nem vagy elég jó? Hogy kevés, értéktelen, rossz, amit csinálsz? Ki az, akinek a kegyeit keresed, de tudod, hogy sosem fogsz tőle dicséretet kapni? Hogyan került oda ez a hang a szívedbe, ki ez az örök ítélő, aki föléd magasodik, és eltakarja a napot? Nagyon sokféle gonosz mostohát cipelünk magunkban ott legbelül, főleg anyaként. Hogyan kerültek oda ezek a hangok? Sokféleképpen. Vannak, amelyeket gyerekkorunkban építettünk be, az alapján, amiért jutalmaztak és megdicsértek bennünket, vagy amit elvártak tőlünk kislányként. Hogy például legyünk szerények és visszahúzódóak, mindig igyekezzünk mások kedvében járni, soha ne okozzunk problémát, és főleg ne kérjünk másoktól semmit, ami nekik gondot, lemondást, pluszmunkát okoz. Vannak olyan mostohahangok, amelyeket anyáinktól és nagyanyáinktól örököltünk.

Modern Hamupipőkék

Hogy igazuk van-e ezeknek a hangoknak? Bizonyára igen, a maguk mércéjével nézve. Hogy a boldogság felé vezet-e, ha hallgatunk rájuk? Nyilván nem. Szabadulni tőlük persze nem olyan könnyű, főleg akkor nem, ha kislánykorunk óta Hamupipőke szerepét gyakoroljuk. Mégis milyen kiutat kínálhatunk saját Hamupipőke énünknek? Szegüljön szembe a mostohával, de hogyan? Maradjon passzivitásban, és csak várja a megmentő herceget? Meneküljön át egy másik mesébe? Alapítson takarítócéget, hiszen a takarítás az, amihez a világon a legjobban ért?

A pszichodráma megközelítésében ezek a szimbolikus szereplők mind-mind a belső énrészeinket képviselik, így tehát ha meg szeretnénk oldani a mese által megjelenített problémát a saját életünkben, azt kell megfejtenünk, milyen tulajdonságaink, belső erőforrásaink kapcsolódnak az egyes szereplőkhöz, és hogyan lehet azokat is mozgósítani, amelyek eddig gyengék, erőtlenek voltak, vagy teljesen hiányoztak. Az alap tapasztalás, úgy látom, sokunknál hasonló – az öröklött szolgai anyasors, a mindenki mást magunk elé helyező női szerep a mi kultúránkban szinte kötelező. A kiút mindazoknál, akik nem szeretnének benne maradni ebben a szerepben, különböző lehet. Van, akinek harcos útja van: megtalálni egy olyan belső szereplőt, aki elég tettre kész ahhoz, hogy erejével legyőzze a gonosz mostohát. Van, akinek az az útja, hogy szembefordul vele, és szelíden visszaadja ezt az örökséget, egyúttal megnyugtatva a belső gonosz mostohát, hogy teljesítette már a dolgát, és nem kell többé uralkodnia. Van, aki a herceg felé fordul, és kimunkál magában egy olyan belső megmentőt, aki nemcsak hordozza a jobb élet ígéretét, hanem be is teljesíti. Ez a herceg egy olyan, önmagunk iránti elismerő és szeretetteljes hang lehet, aki visszahozza az önértékelésünket, és megerősítő hangon szól vissza a tükörből: jó helyen vagy, értékes vagy, nincs mitől félned. Van, aki megtalálja a belső tündérkereszt-anyát, a varázsló asszonyt, és spirituális úton tud felülemelkedni a helyzeten.

Életünk meséje változik, napról napra újraírható. Járjunk nyitott szemmel ebben a történetben, olvassuk el részleteiben, és olvassunk a sorok között is! Figyeljük meg gondosan a cselekményszövését, nézzünk a szereplők szemébe, és vizsgáljuk meg rendszeresen, hogy kivé váltunk, és kivé szeretnénk válni az anyává válás előtt, közben és után.

A szerző szociológus, coach, pszichodráma-asszisztens. Egyéni és csoportos fejlesztő folyamatokban többek között kisgyerekes anyákkal is foglalkozik, elsősorban pszichodramatikus megközelítésben. A TANDEM nonprofit szervezet egyik alapítója, szakmai vezetője. Három fiú édesanyja.