Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek, 3. rész

mese

11. fejezet, melyben Benőke kezd megenyhülni a mekelék iránt, és a tanulást is komolyabban veszi

Benőke a történelemtanárát szerette a legjobban a mekele iskolában. Zoltán bácsi fiatal volt, laza és jó humorú. Néha csúnya szavakat is használt, ami különösen imponált Benőkének (bár tudta, hogy Anya nem díjazza az ilyesmit). Zoltán bácsinak köszönhetően Benőke, aki régebben kifejezetten ódzkodott a mekele történelemtől, most osztályelső lett ebből a tárgyból. Zoltán bácsi még versenyre is elküldte. A versenyre való felkészülésben Anya is segített. A téma a mekelék őstörténete volt. Anya örömmel látta, hogy az ő Benőkéje, aki mindig inkább baricskának tartotta magát, most milyen lelkesen tanulja a mekelék történetét. A versenyen végül Benőke, aki egy másik osztálytársával indult egy csapatban, negyedik lett.

A versenyt egy másik iskolában tartották, egy osztályteremben. Itt Benőke érdekes plakátra lett figyelmes. A plakát Mekeleországot ábrázolta, de nem a mostanit, hanem az egykorit. A plakáton világosan látszott Baricskaország is – mint Mekeleország része. Az egész ország egy égő keresztre volt felfüggesztve. A plakáton hatalmas betűkkel ez virított: ELFELEJTETTÉTEK? NEM, NEM, SOHA! Benőke, aki egyszerre volt mekele és baricska, de a szíve inkább a baricskákhoz húzta, mérgesen méregette a plakátot. Le is fényképezte, hogy otthon meg tudja mutatni Anyának.

Anya, ez meg micsoda hülyeség! Én nem akarom, hogy Baricskaország Mekeleország része legyen! Mit képzelnek ezek a mekelék, hogy minden az övék?

Anya értette a Benőke lelkében dúló vihart. Türelmesen elmagyarázta neki, hogy a mekelék számára hatalmas megrázkódtatás volt, amikor az országukat földarabolták. Nemcsak a területvesztés miatt, hanem azért is, mert a határokat úgy húzták meg, hogy több millió mekele került az országhatárokon túlra. Nemcsak Baricskaországba, hanem például Szurcumulországba is. Azóta száz év telt el, de vannak, akik máig nem tudtak megbékélni az új helyzettel. Sok mekele ellenségként tekint a szomszédos népekre, mert azt gondolja, hogy azok elvették a mekelék országát. Pedig a hajdani Nagy-Mekeleország nemcsak a mekelék országa volt, hanem még sok más nemzetiségé is, köztük a baricskáké.

Anya minderről sokat beszélgetett Benőkével, és remélte, hogy ha majd nagyobb lesz, megtalálja a lelke nyugalmát, és megtanulja becsülni mindkét nemzetiségét. – Tudod, Benőkém, az emberek sokfélék, és sokféle szempontból közelítik meg a dolgokat. Neked nagy szerencséd van, hogy apukád és anyukád révén két oldalról láthatod ugyanazt a problémát. Ha vitás kérdés merül fel, mindig hallgasd meg mindkét felet, s próbáld beleélni magadat a másik helyzetébe. Nem ítélj elhamarkodottan, ne haragudj senkire, aki máshogy gondolkodik, mint te. Ha értelmes emberről van szó, megpróbálhatsz vele beszélgetni, vitatkozni. Ha pedig úgy látod, nem lenne értelme, mert úgysem hallgatna meg, akkor talán jobb, ha annyiban hagyod a dolgot.

De térjünk vissza az iskolához! Benőke nemcsak történelemből tört az élre, hanem a többi tantárgyat is elkezdte komolyabban venni. Főleg azért kapcsolt rá, mert megtudta, hogy a mekele bizonyítványát majd be kell mutatniuk otthon Lozsnán, a baricska iskolájában. Nem akart szégyent vallani. Anya szívesen segített neki, sokat tanultak együtt.

Amióta Zita néni beszélt az osztállyal, már nem csúfolták Benőkét. Néhány osztálytársával egészen jól kijött. A legjobban továbbra is azt a két fiút szerette, akik hozzá hasonlóan kétnyelvűek voltak.

Tavasszal az osztály négynapos kirándulásra indult. Benőke pár hónappal korábban még tiltakozott, hogy ő bizony nem megy velük. Szerencsére tavaszra már annyira jóban volt az osztálytársaival, hogy készségesen részt vett a kiránduláson. Nagyon szép helyeken jártak, többek között az eregi várban is, ahol Benőke néhány éve kedvet kapott az olvasáshoz, ahogy arról egy korábbi fejezetben már szó esett. Kirándultak a Kukk hegységben is. Benőke rengeteg fényképet készített, melyeket azután lelkesen megmutatott Anyának.

12. fejezet, melyben Hanga himnuszt énekel, Cili pedig megorrol a gombokra

Hanga a második félévben már az osztálya teljes jogú, megbecsült tagjának számított. A tanító nénik többször kérdezték Anyát, hogy muszáj-e a tanév végén visszaköltözniük Baricskaországba. Nem maradhatnának esetleg hosszabb ideig? Sajnálták, hogy Hanga jövőre már nem lesz velük.

Hanga egyik nap elmesélte Anyának, hogy az egyik órán a mekele himnuszról tanultak. Mivel az osztályban hárman is voltak, akiknek legalább az egyik szülője másik országból származott, Tünde néni megkérdezte őket, ismerik-e annak az országnak a himnuszát, ahol apukájuk, anyukájuk született. Hanga ismerte, és készségesen el is énekelte a baricska himnuszt az osztálytársainak. A másik két fiú nem tudta a tinjin, valamint a tramcsi himnuszt, ezért Tünde néni megkereste őket az interneten, és közösen meghallgatták mindkettőt. Anyának nagyon tetszett, hogy a tanító néni arra buzdította a gyerekeket, tiszteljék más népek himnuszát is. Bizony, minden népnek a maga dalai, jelképei a legkedvesebbek, de egyik sem mondhatja, hogy különb a másiknál. Csak úgy várhatjuk el, hogy mások tiszteljék a mi hazánkat, népünket, ha mi is tiszteljük őket.

S most itt az ideje, hogy Cilikéről is újra szó essék. Elvégre róla is szól ez a könyv.

Amíg a két nagy, Benőke és Hanga az iskolában küzdött, addig Anya Cilikével vívta mindennapi csatáit. Cilike nagyon különleges baba volt. Mielőtt megszületett, mindenki azt mondogatta Anyának, hogy a harmadik gyereket már észre sem fogja venni, mert a harmadik gyerekek eleve olyanok, hogy alkalmazkodnak a körülményekhez meg a nagyobb testvéreikhez. Anya hitt is, meg nem is ezeknek a bölcs jövendöléseknek. Mikor aztán Cili megszületett, Anya nagyon hamar rájött, hogy Cili egyáltalán nem illik bele a „problémamentes harmadik gyerek” kategóriába. Mindkét testvérén túltett sírásban, éjszakai ébredésben, Anyához való ragaszkodásban, furcsa mániákban. Anya figyelmét kizárólag magának követelte. Cilike mellett Benőkével tanulni például valóságos bűvészmutatvány volt. Ha Cili látta, hogy Anya leül Benőke mellé, és kezébe vesz egy tankönyvet, rögtön fölmászott Anya ölébe, és ordítani kezdett. Hasonlóan tett, ha Anya megpróbált beszélgetni valakivel.

Valamivel azután, hogy Cili kétéves lett, Anya furcsa jelenségre lett figyelmes. Cili félni kezdett a gomboktól. Ha meglátott valakin egy olyan ruhadarabot, amelyen gombok voltak, hisztérikusan visítozni kezdett: – Gomba, gomba! Fúj, vedd le! Félek!

Anya nem tudta mire vélni a viselkedését. A helyzet pedig egyre csak romlott. Anya már semmit sem tudott fölvenni, amin bármilyen gomb volt. Cili az egészen kicsi, egészen észrevehetetlen gombokat is rögtön fölfedezte, akár a ruha belső oldalán is. Nemcsak másokon nem tűrte a gombos ruhákat, hanem természetesen saját magán sem. A férfiak inge szerencsére kivételt képezett, ez volt az egyetlen olyan ruhadarab, amelyiken Cili nem nehezményezte a gombokat, kivéve, ha egy asztalnál ült a gombos férfiakkal. Mert evés közben félt a legjobban a „gombáktól”, képtelen volt enni, ha gombot látott.

A rokonok egy része nagyon rosszallotta ezt a dolgot, haragudtak Anyára, miért nem neveli már meg ezt az engedetlen gyereket. Erővel Cili orra alá tolták a gombjaikat, mérgesen kijelentették, hogy holmi elkényeztetett kölyök kedvéért nem fogják levenni a gombos pulcsijukat. Anya egészen elkeseredett. Egyszer aztán, amikor a sógornőjénél voltak látogatóban, és Anya szégyenkezve magyarázta, hogy Cili a gombok miatt ordít éppen, a sógornő lelkesen felkiáltott: – Biztosan gombfóbiája van! Most olvastam egy cikket, egy gombfóbiás lányról szólt, akinek az osztálytársai azzal akartak segíteni, hogy direkt nem hordtak gombos dolgokat!

Anya hirtelen úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a szívéről. Akkor hát Cili nincs egyedül ezzel a problémával! Anya később utána is olvasott az interneten, és ezek után már sokkal könnyebben viselte Cili reakcióit. Még egy pszichológus nénit is fölkeresett, s az megerősítette őt abban, hogy a gombfóbia létező jelenség, és Cili nem azért ordít a gomboktól, mert Anya elkényeztette. A gombfóbia hátterét, indítóokát kideríteni többnyire lehetetlen, gyógyítani sem igazán lehet. A pszichológus néni arra buzdította Anyát, hogy ne adja fel, próbálja meg elfogadni Cili problémáját, és gombfóbiával együtt szeretni őt.

(folyt. Köv.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?