A magyar felfedező, akit az angol király lovaggá ütött

A tudománytörténet külföldön Sir Mark Aurel Stein néven ismeri. A brit szolgálatban tevékenykedő nyelvész-régész-földrajztudós Budapesten született 1862-ben, evangélikus hitre tért zsidó házaspár késői harmadik gyermekeként (szülőháza helyén emléktábla látható a belvárosi Tüköry utcában, az egészségügyi minisztérium épületén). Nevét Marcus Aurelius római császár-filozófusról kapta: Stein Márk Aurél volt a teljes neve. Tanult Pesten, Drezdában, Oxfordban, Cambridge-ben. Főleg a filológia érdekelte, és ahogy a kor tudósaitól elvárható volt, németül, angolul és latinul még serdülőkorában megtanult. Drezdában kezdett érdeklődni Dél- és Kelet-Ázsia múltja és földrajza iránt, így kézenfekvő volt, hogy tanulni kezdje India latinját, a szanszkrit nyelvet.

Magyarországon azonban nem kapott érdeklődésének megfelelő állást, ezért Londonba, majd Indiába ment, ahol karrierje szinte azonnal meglódult: 1877-ben már Lahore városának (ma Pakisztán) egyetemén tanít szanszkritot, és kollégiumot vezet. Élete innentől fogva egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig főleg Indiában telik. Hozzá kell tenni, hogy itt is érezte magát legjobban, még akkor is, ha európaias életviteléről még a nélkülözések közt zajló sivatagi felfedezőútjain sem mondott le (értsd: hordott magával egy európai módon főző indiai szakácsot). Stein Aurél a Himalája lábánál, Kasmírban, a Boldog-völgyben tartózkodott legszívesebben, a munka és a pihenés dolgát illetően egyaránt. Itt dolgozta fel útjain szerzett tapasztalatainak és leleteinek egy részét, s kezdetben az itteni régi szanszkrit királykrónikákat fordította angolra, továbbá régi kéziratokat gyűjtött. Kalkuttát például túlzott európai jellege miatt nem kedvelte. 1899-ben mégis oda, a bengáli fővárosba hívják tanítani, és ott elkezdi szervezni első nagy felfedezőútját.

A selyemút emlékei

Steint leginkább az ókori kultúrák s kölcsönhatásaik érdekelték, ezeknek a nyomait akarta felkutatni, és sokszor sikerrel is járt. Első nagy útja (1900–1901) Kasmírból indult, majd a Pamír hegységet érintve Kelet-Turkesztánba, a Takla-Makán sivatagba vezetett (ma Kína), ahol Sven Hedin svéd utazó beszámolói és a helyiek információi alapján a homok által betemetett egykori városok romjait kereste fel.

Ásatásokat végzett, tárgyi és írásos emlékeket gyűjtött az egykori selyemút mentén fekvő, azóta elnéptelenedett városokról, amelyeket ezernéhányszáz évig konzervált a sivatagi homok. Az itt talált leletek alapján kimutatta, hogy az akkoriban Indiában régiségként eladott írások egy része hamisítvány, de bizonyítékot talált arra is, hogy a térségben már Gutenberg előtt 600 évvel is létezett könyvnyomtatás.

Következő útján eljutott a szintén kelet-turkesztáni Tunhuang település sziklafalba vájt, pusztuló buddhista barlangkolostorába, amely Az Ezer Buddha barlangja néven ismertek. Freskókat dokumentált, és sikerült bejutnia egy 900 évvel korábban elfalazott titkos barlangcellába, amelybe régi kínai irattekercseket rejtettek el. A kolostort őrző szerzetes bizalmába férkőzve (és az emlékek felújítására hagyott összeg ellenében) néhány ládányit elhozott belőlük. Ez a tette máig kétféle megítélés alá esik, a kínaiak ugyanis ezt lopásnak tekintik. Ugyanakkor nem fér hozzá kétség, hogy ha nem szállíttatja őket szakszerűen Londonba, erősen kétséges, hogy fennmaradtak volna. Jó példa rá azoknak a tekercseknek a sorsa, amelyeket Stein és az őt követő néhány nyugati tudós munkájáról értesülve a kínaiak Pekingbe vitettek, de a felük sem került oda, mert szállítás közben eladogatták őket, és gyakorlatilag elvesztek.

Járt a Góbi-sivatagban, Kelet-Iránban. Második útjáról hazafelé, Indiába tartva Tibeten haladt keresztül, s a kemény mínuszokban az összes lábujja lefagyott.

Nagyon érdekelték őt a hellén kultúra ázsiai hatásai, ezért Nagy Sándor hódító hadjáratának nyomait is igyekezett felkutatni. Utolsó felfedezőútját Afganisztánba szervezte, 81 évesen, de 1943-ban Kabulban hirtelen meghalt. Sírja most is a helyi brit temetőben van. Hatalmas könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.

„Feldolgozás alatt”

Életművének feldolgozására Londonban társaság alakult, Magyarországon viszont saját korában nem kapott akkora elismerést, mint az angol királytól, aki lovaggá ütötte, már 1912-ben. Az MTA is csupán levelező tagjának választotta, ami figyelembe véve Stein eredményeit, meglehetősen szerény gesztusnak nevezhető. Később, 1922-ben elsőként kapta meg a Magyar Földrajzi Társaság akkor alapított Lóczy Lajos-emlékérmét. De vélhetően sem a harmincas évek erősödő antiszemitizmusa, sem a későbbi kommunista ideológia nem tartotta fontosnak, hogy egy zsidó származású magyart ünnepeljen, aki az akkori megítélése szerint elsősorban az angol imperialista világbirodalom érdekeit szolgálta. Útjait ugyanis a brit kormány finanszírozta, s expedíciói során térképeket is készített az angoloknak.

Stein afganisztáni útjának mindenesetre nagy hasznát vennénk, annál is inkább, mivel az ottani régészeti szempontból jelentős emlékek közül a 20. század során rengeteg megsemmisült, és ez a folyamat a tálib – nem tálib harcok miatt napjainkban is tart. Nem sokkal jobb a helyzet egykori kedvenc régiójában, Kasmírban sem, amely a független India és Pakisztán 1947-es kikiáltása óta folyamatosan fegyveres vallási villongások ütköző zónája, és inkább a boldogtalanság völgye, mintsem a boldogságé. Lakosságának egy része el is vándorolt onnan, beleértve Stein barátait, a panditokat, vagyis a helyi hittudósokat, akik családjukkal menekülve sok esetben magukkal vitték a régi iratokat is, aztán később, szorult helyzetükben eladni kényszerültek őket. Mindezek fényében még nagyobb jelentőségűnek tűnik Stein Aurél munkája és gyűjteménye, melynek teljes feldolgozása még ma sem zárult le.

A megtalált mérőszalag

1909-ben, a brit földrajzi társaság egyik fogadásán Stein Aurél az ünnepelt svéd utazó, Sven Hedin közelében ült. Egyszer csak elővett a zsebéből egy fém mérőszalagot, odaadta a szomszédjának, és megkérte, hogy adja Hedinnek. A nagy svéd utazó csodálkozva nézte saját mérőszalagját, amelyet kilenc évvel azelőtt vesztett el a kelet-turkesztáni Lop-nór sivatagban. Stein 1906-ban, az ottani romok közt ásatásokat végezve találta meg. Három évvel később adta vissza a tulajdonosának, aki végül a Royal Geographical Societynek ajándékozta.

Mindenkivel anyanyelvén

Baktay Ervin, a kor másik híres magyar orientalistája 1929-ben Kasmírban felkereste Stein Aurélt.

„Egyszerű, de jó vacsorát szolgált fel a szolga. Ha jól emlékszem, pandzsábi legény volt és Stein Aurél hozzá is az anyanyelvén, pandzsábiul szólt. Általában minden emberét annak tulajdon anyanyelvén szólongatta: kit hindi, kit urdu, kit pandzsábi, kit meg kasmiri nyelven, míg pathán szolgájával pasthu nyelven beszélt. Mindez azonban csak csekély része nyelvismereteinek”

– emlékezett vissza Baktay, akivel Stein természetesen magyarul társalgott.