Séta Vincenttel, avagy közelmúlti keserűségek

Néha az eső beterel, szépen szelíden elpaskolva a hátamon a hirtelen nyár személyre szóló, általam régen ismert üzenetét, hogy dolgozhatok ugyan kedvem szerint, mégis az időjárás a gazda. Ilyenkor bent ülök, kifelé nézek, és hallgatom a tetőbádogon sustorgó cseppeket, az ütemes kopogást, és óhatatlanul leomlik a zöld védőfal, már nyomom is a gombot, zümmög hideg bizonyossággal a gép. És érkeznek a hírek, ha szűrve is, és látom a felszólításokat, kapom a leveleket. Mostanság elég sokat arról, hogy hú de nagyon vigyázni fognak ám minden személyi adatomra, és csak és kizárólag az én beleegyező ellenjegyzésem után postáznak már nekem innentől fogva reklámot, levélszemetet, politikai propagandát és egyebeket. Felsóhajtok! Na, végre vége! Legalábbis remélem, vége. Mostantól nincs több agybénító marhaság, nincsenek voksvadászok, remélhetőleg a nem kívánt reklám is megszűnik. Ami ezeken a szigorú szűrőkön mégis átszivárog, arról mesélnék most.

Van egy fura, visszatérő álmom (pszichoanalitikusok kíméljenek), amelyben hol ismeretlen, hol nagyon is ismert tájakon meg helyeken mászkálok, s el nem hiszik, kivel. Egyik kedvenc filmem, a Ponyvaregény főhősével, Vincent Vega úrral (civilben John Travolta), akinek ahogy kell, úgy van simára fésülve a haja, jobb karján lóg a zakója, és nagyon keveset beszél, inkább csak néz, vállat vonogat, tépelődik magában, azaz álmomban velem együtt, ezeken a látnivalókon vagy éppen azok hiányán. Olyan mémféle valamiként mozgunk, ebből mostanság elég sok megjelent a világhálón. Sokfelé mászkálunk, de egyik fontos és visszatérő sétahelyszínünk nem más, mint egy igen kedves, sajnálatosan hátrányos helyzetben szenvedő, jó utaktól messze eső álomszép kisváros. Amely azért egy dologban akár európai elsőséget is élvezhet, s ez a dolog nem más, mint köztéri egész alakos szobrainak száma. De az is lehetséges, hogy ezt az európai elsőséget csak álmodom. Abban azonban biztos vagyok, hogy lelkes a lakosság, tiszteli a múltat, ha ilyen sok szobrot emel. Gondolja az ember, s azt is gondolná, hogy hát ha ilyen nagy a múlt, akkor van itt élet, van itt mulatság, meg kultúra, melyről tudjuk, úgy viselkedik, mint a ruha a boldog szeretkezésben. S e kulturális pezsgésbe kívánna egy civil csapat olyan kiállítást elhelyezni, amely a valódi múltról szól. Az álom kegyetlenül pereg. Benne a nagybetűs Élet van, normális, rendes hétköznapi, azt látom, azt látjuk Vincettel, mennyire rendes emberek lakják e várost. Túlnyomórészt. De azért néhány fura fazon csak megakad. Tárlatellenesek, múlttagadók, rókalelkű szófacsarók, köpönyegforgatók, mindenhol járt és mindent látott emberek ők, akiknek a szavát akkor is meg kell fontolni, hogy hitelt érdemlő-e, amikor még csak kérdeznek. Ehhez még enyhén vagy tán egészen a szélső oldalon (teljesen mindegy, melyik szélső, mert azt csak a fociban szeretett poszt általam) nyíltan szerepet vállalók ők, ráadásul pozícióban, a nép egy része által megválasztatva. Akik azt állítják, hát ugyan már, hát nem kell ide semmiféle kultúra, meg olyan tárlat, netán kiállítás, vagy akármiféle művészeti izé, amivel itten csak megkavarnák az emberek fejében a már mostanra szépen beplántált dolgokat, felnyitnák a gondosan szemellenzővel letakart szemüket. Szóval csak semmi kavarás, állítson ki mindenki otthon, ha akar, de itten az nem ildomos, meg amúgy is, hát hol, hát hiszen alig férni a sok szobortól meg a teméntelen turistától. Nem férne itt el sehol semmiféle kiállítás. Tessenek csak azt máshová elhelyezni! Mert azok a turisták tömött sorokban vonulgatnak a városon végig. Bizony! Csak jelenlétük meglátszik-e a szállodák vendégéjszakái számának rendkívüli növekedésében, a vendéglők eladott ebédjeinek és vacsoráinak számában? Kérdezem csendben. Ám hangsúlyozom, álom ez, minden álom, és ebben sétálunk mi Vincent Vegával karonfogva, mondjuk, egy bármelyik szombat délutánján, végig ezen a szobrokkal díszített sétányon, és kapkodjuk a fejünket, vonogatjuk a vállunkat. Mert egy szem turistával sem találkozunk az álomban ezen a bármelyik szombat délutánon. De vasárnap meg hétfőn se. Aztán lehet az, hogy végre kedden egy busznyi diákkal futunk össze, akik az ismerd meg szép hazád mozgalmon belül erre vetődtek kalandvágyból. Mi hasonlóképpen abból itt élünk. Ha már idevetődtek, akkor rendkívüli helyzet, hisz teljes négy órát töltöttek a városban. Mi meg, azaz Vincent és én kapkodjuk a fejünket. Vonogatjuk a vállunkat. Ostobának érezve a helyzetet. Becsapva érezzük magunkat, és ez olyan megalázó, hogy inkább felébredek. Megnyugszom, mert éberen megtudom a világhálóról, hogy a helyi múzeum udvarán mégis találtatott hely egy valódi és fájdalmas múltat bemutató vándortárlatnak, talán ezt a hírt álmodtam bele sétánkba. Vincent messzire elmerül az álmomban, már csak halvány körvonalai látszanak, de e körvonalak továbbra is vállukat vonogatják és tanácstalanok, mint ahogy én is. Ahogy ezt a turizmus jelenséget megélem magamban. Eszembe jut még valaki. Rég volt, rég, hogy nincs már egy ember. Aki ma lehet egy véres szárnyú angyal, s akit 31 éve, június 27-én hajnalban zúztak le az alvilágba. Most úgy jelenik meg nekem, hogy szárnya végén ecsettel beletúr a bodros, eső utáni hajnali horizontba. Ő a Dúdor Pista. Aki egyszer azt kérdezte tőlem egy másik álomszerű kisvárosban, egy rideg s hideg régi februárban, későbbi halálának helyszínétől pár méterre, mikor még vitt az élet mindent, persze, akkor is a korai pozsonyi buszra várva: Te Öcsi, hát azok ott mik, hát csak nem százötven gyerekek sítalpakon? De Pista, azok! Legyenek százötven gyerekek mindennap. Turisták. Így legyen. Legalábbis így álmodjam!