„Olyat vegyen, ami magának tetszikˮ

Körösfeketetón (Negreni) évente kétszer tartanak országos vásárt, az októberiról 2017-ben be is számoltunk a Vasárnapban. A júniusiról azt hallottuk, hogy valamivel kisebb, kevesebb ember látogatja, viszont több a helyi termék. Fel is csillant az aranyfogunk, hogy talán ismét eljön a nagy kalapos, hagymás ember, és vehetünk tőle egy nagy füzér édes lila hagymát, amiért legutóbb sajnáltuk az öt lejt. Hát nagy szomorúságunkra a hagymás embert nem láttuk, láttunk viszont mást, aminek leírása az alábbiakban következik.

Stopposok, sínek, pokrócok

Szombat reggel fontolva haladunk, pontosabban zötykölődünk szállásunkról, a Vigyázó-hegységből a piac felé, a második faluban földig érő, virágmintás szoknyában fiatal cigány anyuka stoppol az út szélén, vele két óvodásforma gyerek. Lelassítunk, ő meg kirántja a hátsó ajtót, és beszáll, mintha mindennap velünk utazna. Mondjuk, hogy mi a vásárra megyünk, ő meg hosszú és érzelmes monológba kezd a gyerekről, akit most azonnal kórházba kell vinni, meg egy Bunul Dumnezeu nevű egyénről, aki hézagos román nyelvtudásunk szerint nem más, mint a Jóisten. Kirakjuk őket a Kolozsvár felé vezető főúton, mi meg megyünk balra, Feketetó felé. Nincsenek kilométeres kocsisorok, mint az őszi vásár szombatján, és még a faluban is egész európai módon lehet közlekedni. Majdnem leparkolunk az út szélén, mint a profik, aztán látjuk, hogy egy kaszáló el van kerítve az érkező autóknak. Be is állunk, és kifizetjük az öt lejt, hogy támogassuk a helyi vállalkozásokat. Nem is az árusok, hanem azok keresnek a vásár ideje alatt a legjobban, akiknek van egy darabka füves területük vagy nagyobb udvaruk. Minket ez nem zavar. Átballagunk a síneken, és már ott is vagyunk a Körös partján, ahol pokrócokról meg autókról árulják a… mindent.

„Csinálok magának egy jó árat”

Semmivel sem tűnik kisebbnek a sátrak és pokrócok tengere, mint legutóbb. A vásár hivatalos időpontja a péntek és a szombat, de már múlt kedden elkezdődött a helyfoglalás, az árusok többsége pedig egész héten itt táborozik, sokan lakókocsival, mások sátrakban alszanak. Eredetileg a folyó falu felőli partja volt a használati cikkeket árusítóké, a túlpart pedig a régiségeseké, de most a használt ruhások és a cipősök a túlparti részeket is elfoglalják, mondják az egyik régiségekkel telepakolt stand mögül Simonék, akik Erdély másik végéből, Csíkszeredából jöttek ide. „Csinálok magának egy jó árat azokra a tányérokra, ha tetszik” – szól oda Simon Gyula. Huszonöt éve foglalkoznak régiségekkel, pontosan tudják, melyik tájegységnek mik a jellegzetes termékei, motívumai. „Ami keményfából készült, az a Kolozsvár–Nagybánya közti területről jön, Székelyföldről ami faragott, az mind fenyő. A legkeresettebbek a távoli, zárt régiók népi bútorai, mert azok a területek sokáig elszigeteltek voltak, és megőrizték eredeti motívumkincsüket” – mondja Simon Gyula felesége. Ilyenek a Kárpátokon túli területek, például Csángóföld. Egyesek ma hagyományőrzésből vásárolnak maguknak antik népi bútort, mások befektetésként. Egy darabig gyönyörködnek benne, aztán továbbadják. „A férjemnek is van néhány parasztháza, felújítottuk őket, és eredeti tárgyakkal rendeztük be, hogy a gyerekek vagy a vendégek, ha jönnek, lássák, milyen volt az élet régen, amikor még gázlámpával világítottak.”

Alkudni érdemes

Ballagunk tovább, próbálunk nem hamar elfáradni. Egy bácsi egy ponyváról használt fúróhegyeket, fűrészlapokat és villáskulcsokat kínál. „Eladom a váradi vastelepet” – sóhajtja a mellette ülőnek, aki nagyobbacska cérnagurigákat és egyéb huzaltekercseket szeretne értékesíteni. Kazlakban áll a sok használt cipő, nagy sátrak alatt válogatják a használt ruhát a helyiek.

A dombosabb rész elején egy rezignált román bácsi lepedőjén érdekes tárgyak, köztük egy fantasztikus indás-virágos kiképzésű szecessziós rézkilincsszett, fedőlapokkal. Virít rajta a patina, de ép, jó állapotban van, valószínűleg egy polgárház kapucseréjekor szedték le a helyéről. Ezt nem fogjuk itt hagyni, de azért érdektelenséget színlelünk, majdnem visszatesszük, aztán foghegyről rákérdezünk az árára. Százhatvan lej, mondja a bácsi, mi pedig olyan képet vágunk, mintha egy száraz kiflit kínálna tíz euróért. Megcélozzuk a százlejes középárat, és bemondjuk, hogy nyolcvan. Száznegyvennel folytatja, mi meg kilencvennel, miközben hülyének tettetve magunkat mutatjuk, hogy bele van tapadva az a gyanús valami, a kilincsek ráadásul nem is teljesen egyformák. Persze mutatja, hogy a kosz egy fogpiszkálóval könnyen kipiszkálható, a két kilincs pedig egyforma, csak művészi kivitelezésű, ezért az egyik markolat vége felfelé, a másik lefelé görbül. Kiegyezünk százhúsz lejben, a bácsi hátraküldi a gyereket nejlonszatyorért, mi pedig örülünk, hogy szereztünk valamit, amiből nincs még egy a világon (meg hát egyébként is pont ilyenre van mostanában szükségünk).

Elveszett emberek eledele

Közben a többiek elvesztek, ami általában azt jelenti, hogy leültek enni. Merik is már a román nénik a fehér pacallevest a tányérjukba, másikfélének a birka- és marhahúsból formált kolbászkák, vagyis a miccs, harmadiknak meg egy alkarnyi szelet, szintén parázson sült sertéshasaalja. Evés közben hallom, hogy a szomszéd asztalnál szlovákul beszélnek. Öt darab ötven-hatvan közti férfiember táplálkozik, kérdezem, honnan, mi járatban. Mondja is az egyik, hogy a Galántai járás északi feléből, ő pedig személy szerint Árpád-kori pénzérméket keres a gyűjteményébe, azért vannak itt. „Járok sokat magyarba, románba, ukránba, Kazachsztánba. Mindenhol kicsit más az élet, de sehol sem ideális. Holnap megyünk haza.” Kedden a hunyadi piacra nem jönnek? – kérdezem. Kedden? Hát te nem jársz munkába? Hol dolgozol? Vasárnap, persze, ismerem.

Ha drága, vegyünk kettőt

Kollégának megtetszik egy méretes réz gyertyatartó, köpcös bácsi árulja papírdobozból, mellette még vagy tizenöt darab. Honnan van ez, uram, templomból? „Nagybányáról származik, empire stílus.” Harmincöt lejt kér érte, öt euró, na jól van, elhozzuk. Egy másik, cowboykalapos-rövidnadrágos román ponyváján szép réztálcák sütkéreznek, amikor a származási helyről érdeklődünk, azt mondja, Bukovina. Ha a másikat is elvisszük, egyben olcsóbb. Ez egyébként a leghatékonyabb módja az alkunak: ha egyet választunk, és sokalljuk az árat, választunk egy másikat is, és egyben már mindkettő jóval olcsóbb. Csapjunk hozzá egy szép köcsögöt is, ez is Bukovina? Persze…

Lődörgünk még a standok közt, van porcelántányér Gorbacsov és Reagan arcképével, régi lemezek, játék autók, kerékpárroncsok, meg néhány szép kalotaszegi bútor. Hegedű alig, az a pár is kínai. Sok a dobozokba hányt, Nyugat-Európából idehozott selejt portéka. Már valahogy nem is próbálkozunk azzal, hogy az egészet bejárjuk. Visszakeveredünk a Körös-híd mellett árusító Simonékhoz, megállunk még egy szóra. Ez a réztálca tényleg bukovinai? „Ó, biztos nem, mondja Simonné, Bukovinának sosem volt jellegzetes alapanyaga a réz. Honnan van ez, Gyula? Indiából.” Hát ez a gyertyatartó? „Az is kintről van, holland.” De a köpcös bácsi azt mondta, empire. Vagy biedermeier. „Nem, az empire Erdélyben mindig sima, letisztult. A biedermeieren pedig mindig ott a sárkány motívum, mint ezen a vázán, nézze csak… Egyébként jó áron vették, és dekorációs elemnek szép is, csak hát régiségnek nem állja meg a helyét.” De ez a köcsög már tényleg bukovinai, ugye? „Hát, az meg Szeben környékéről való.”

Mindenkivel nem lehet beszélgetni

A román, a magyar és a cigány mellett német beszédet is hallani, főleg turistáktól. A hegy aljában, az utolsó lakókocsik közt táboroznak Sándorék, szintén Csíkszeredából. Egyébként pont ma van a csíksomlyói búcsú napja, mondják is, hogy ha majd megyünk a búcsúra, megállhatunk a Taplóca utcán a régiségboltjukban, amelyet idén ősszel szeretnének megnyitni. Közben a szomszéd román árus kutyája elkezdi enni a gazdája szendvicsét, amit az a széken felejtett. Sándorék rákiáltanak a kutyára, de sem őt nem érdekli különösebben a fordulat, sem a gazdáját. Aztán elkezdünk beszélgetni a régiségkereskedelemről, amelynek egy része ma már szintén az interneten zajlik, de nekik ez egyelőre nem vált be. „Olyat vegyen, ami magának tetszik. Hogy továbbadja, nem annyira javaslom, mert kellemetlenség érheti” – kapjuk a jó tanácsokat. Van, aki csak odaballag köszönés nélkül, nézelődik és továbbmegy, másokkal szinte azonnal elkezd az árus beszélgetni. Sándorék meg úgy vannak vele, hogy „mindenkivel nem lehet beszélgetni, így is elfárad az ember estére.”

Van két szép szecessziós csészéjük, csészealjakkal együtt, darabja vagy kilencven lej. A szecesszió ma nagyon divatos. Mutatjuk is a kilincset, amire az imént alkudtunk, és bólogatnak: „Önök ezt ingyen kapták.” Örülünk, és megjegyezzük, hogy csak azt sajnáljuk, hogy nem tudni, melyik városból való. Sándorné mosolyog: „Ne foglalkozzon vele. Mostantól ön írja a történetét.”

Elégetik a képeslapokat

Sándorék standjánál régi képeslapokat válogatunk. Megtetszik egy színes, amelyen a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport látható. A jelzés szerint 1919-ből származik, a bélyegző viszont csak 1926-os. A lap magyar feliratai fekete tintával lesatírozva, például a Kolozsvár szó, mellé hivatalos pecsételővel odanyomva: Cluj-Napoca. Valószínűleg a Monarchia utolsó évében készült, de a forgalomba kerüléskor „románosították”. A lapot mégis magyarul írták, és Szatmárnémetibe címezték, bizonyos Bekefi Lipótné úrasszonynak, az István tér 20-as címre. „Kedves Erzsike. Jelenleg kolozsvári lakos vagyok, s jövő hétig itt leszek. Járnak-e a strandra? Én nem, éppen csak estére megyünk ide-oda. Jól esik az embernek egy kis változatosság, de azért olyan nyugtalan vagyok a gyerekekért. Jó mulatást kíván s csókolja: Bella.”

„Olyan szépen fogalmaznak” – mondja Sándorné, majd hozzáteszi, addig vegyünk régi képeslapot, amíg van, mert aztán már nem lesz. De miért nem lesz? „Sokan elégetik őket. Nem akarják, hogy a régi családi üzeneteket idegenek olvassák. A múlt héten voltunk egy bácsinál, aki egy tulipános ládát kínált. Nézzük a ládát, a bácsi pedig mondja, hogy egész nap tüzelt, hogy a ládát kiürítse nekünk. Kérdezzük, mi volt benne, mondja, hogy tele volt képeslappal. Majd a guta ütött meg.”

A teljes írás a Vasárnap 27. számában jelent meg!