Egy mindent túlélő bogarász

Kering róla egy tévhit is, méghozzá hogy feltalálta a golyóstollat. Az viszont nem ő volt, hanem Bíró László József. Mások azzal a Bíró Lajossal keverik, aki Blau Lajos néven született 1880-ban, és szerkesztőként, íróként lett ismert Magyarországon, de Londonban halt meg 1948-ban. Egyikük sem gyűjtött azonban rovarokat és más élőlényeket, és főleg nem találkoztak pápua bennszülöttekkel.

Nem győzték már porolgatni

A mi Bíró Lajosunk, a zoológus 1856-ban született a szilágysági Tasnádon, középiskolába pedig Zilahra járt, mint később Ady Endre. Vicces ember volt ez a Bíró, nevetve mesélte azokat a kalandjait is, amelyektől mások elsápadtak. Az ilyen történetekért neki még külföldre sem kellett utaznia. Fiatalon az erdélyi Retyezát hegységben barangolt (szokásához híven kíséret nélkül), rovarokat gyűjtögetett. A havasi legelőket és a tűlevelű erdőket járva azonban eltévedt, és három napig bolyongott, áfonyán és málnán élve. Egy hóvihar is elkapta, ő pedig a fák közt négykézláb kuporogva védte értékes gyűjteményét. Szinte már eszméleténél sem volt, amikor a csobánok, azaz a helyi pásztorok megtalálták. Felépülve nevetve mesélte a történetet ottani barátjának, Buda Ádámnak, aki nem nevetett, helyette megjegyezte: örülhetsz, hogy nem ettek meg a medvék.

De nemcsak ő volt vicces, hanem édesapja is, mesterségét nézve asztalos. Fiát is annak szánta volna, csakhogy a tanárok közbeszóltak: kár lenne, ha ez a tehetséges gyerek megrekedne a tanulásban. Úgyhogy a családfenntartáshoz szükséges pluszt a fiatal Bíró magántanítóskodással kereste meg. De addigra a szülői házban már mindegyik szekrény tetején kipreparált madarak sorakoztak, és azok lógtak a mestergerendáról is, hiszen kamaszként szabadidejét már a madárgyűjtésnek és -preparálásnak szentelte. Aztán egyszer, amikor hazalátogatott, eltűnt a házi múzeum. „Már nem győztük őket porolgatniˮ – vallotta be apja, hozzátéve, hogy szétosztogatta őket, adott a patikusnak is, mert nála mégis csak többen látják. Egyszer meg a kis Bíró azért kapott ki, mert élő egeret vitt be a házba. Pedig az egy ritka, csíkos egér volt, és Lajoskát nem is az zavarta, hogy apja ezért megbüntette, hanem hogy az elszabadult egér szétrágta azt a ritka fenyődarazsat is, amelyet szintén azokban a napokban sikerült begyűjtenie.

Szemben a gyarmati etikettel

Zilahról aztán egyenes út vezetett Pápua Új-Guineáig, gondolhatnánk, pedig nem. A következő két évtizedben Bíró Lajos Magyarország élőlényeit vizsgálta, felderítve olyan barlangrendszerek élővilágát, amelyeket előtte senki. Gyűjtött a Tátrában és a Balkánon is. Az 1890-es évek elejére már 20 ezer példányt meghaladó gyűjteménye volt a ritka vagy addig ismeretlen élőlényekből. 1895-ben jött a hír, hogy Új-Guineában 23 éves korában elhunyt Fenichel Sámuel nagyenyedi származású természettudós, akit Bíró személyesen is ismert. Emlékére tartottak egy konferenciát Budapesten, ahol többek közt Herman Ottó is méltatta a fiatal tudós elszántságát és a páratlan gyűjteményt, amelyet a Nemzeti Múzeumra hagyott. Bíró ezek hatására elhatározta, hogy felkeresi Új-Guineát. Szerencséjére ismerősei rábírták a múzeum illetékeseit, hogy az intézmény vásárolja meg rovargyűjteményét, árát pedig az utazásra fordította. Herman Ottó befolyása is sokat segített neki. 1895 novemberében már el is indult Fiuméből a 42 naposra saccolt hajóútra. Az év utolsó napján tűnt fel a szeme előtt Új-Guinea partvonala.

Először a helyi német telepen lakik, ahol a fehér embertől elvárják, hogy a gyarmati etikett szabályai szerint viselkedjen, szolganépnek tekintve az őslakosságot. Rokonainak írt leveleiben hangsúlyozta: ezt csak átmeneti megoldásnak tekinti, míg nem sikerül az őserdőben egy kunyhót építtetnie magának. Mindezek mellett szinte kezdettől fogva az összes környékbeli őslakos nekilát, hogy bogarakat és madarakat szállítson a furcsa, de jószívű fehér uraságnak.

„Szép vagy, mint egy disznó”

Itt azért már nem mert kísérő nélkül barangolni, mert kezdetben nem beszélt semmilyen helyi nyelvet, és a gyűjtőutakhoz segéderőre is szüksége volt. De így is előfordult, hogy a mangrovemocsarakban vagy az őserdőben egy-egy érdekes rovar vagy madár után lopakodva eltévedt. Néhányszor az éjszakát is kénytelen volt a vadonban tölteni, de valahogy mindig visszatalált kísérőihez, akik a csodás előkerülések miatt varázslónak hitték.

Bíró egyre inkább a pápuák közé vágyott, köztük akart élni. A német telep és a pápua lakosok közt néha összetűzések voltak. A háztartási munkákra felfogadott egy pápua lányt, aki nagyon szorgalmasnak bizonyult. Bíró egyszer megkérdezte tőle: ha ellátogatna a falujába, a helyiek ennének-e belőle? A lány először nemmel válaszolt, majd bevallotta: annyira jó embernek tartja Bírót, hogy egy falatot azért mindenképp megkóstolna belőle.

Egy helyi orvos elkezdte szervezni, hogy Bíró eljuthasson Graget szigetére, az ottani pápuák falujába. Ha ugyanis ismeretlen közeledett hozzájuk, elbújtak az őserdőben, és nyílzáport zúdítottak rá. A küldöttségnek tehát be kellett tartania a pápua etikettet. De a fényképezőgépét azért nem hagyta otthon. A pápuák először gyanakodva figyelték, majd megbarátkoztak a szerkezettel, főleg mivel Bíró tudta, hogy a rokonszenv és a diplomácia legjobb segítője, ha ajándékokat ad a helyieknek. Mint megtudta, ha a pápuák valakit meg akarnak dicsérni, egy nagy kövér disznóhoz hasonlítják, mert az a legkedvesebb és legértékesebb állatuk. Bíró először a kannibalizmus jelének hitte, hogy néhány házikó oromzatán emberi koponyák lógnak, de mint kiderült, ezek rokoni ereklyék – fényképek híján a pápuák ezeket őrizték az elhunyt hozzátartozóiktól.

Dohánydiplomácia

Egy másik pápua faluban az egyik helyi harcos nagyon ellenszenvesen viselkedett Bíróval szemben: úgy tett, mintha a lándzsájával le akarná szúrni, de néhány centiméterrel a feje előtt mindig megállította a fegyvert. A feszült helyzetet Bíró úgy oldotta meg, hogy adott az illetőnek egy szivart meg némi dohányt, és onnantól fogva a harcos (akiről közben kiderült, hogy egy nem teljesen épelméjű helyi lakos) későbbi találkozásaikkor már előre üdvözölte a kutatót. Az ilyen ajándékok egyébként is nagy hasznára váltak a kutatóutak során. Amikor pedig úgy döntött, megházasodik, szintén el kellett halmoznia ajándékokkal leendő feleségének családját. Leginkább ékszereket és tükröket kértek, mivel ott az asszonyok a családfők, de azért az örömapának is jutott néhány értékes portéka, főleg és elsősorban persze dohány.

Most itt nincs hely arra, hogy felsoroljuk, milyen népek közt, milyen régiókban vizsgálódott még Új-Guineában Bíró. 1901-ben úgy döntött, hazautazik, és ezt meg is tette. Addigra már világszerte ismert volt tudományos körökben, a Keleti pályaudvaron lelkes tömeg fogadta. Beszélgetésekre hívták, és megtették tiszteletbeli múzeumőrnek a Nemzeti Múzeumban. Később Marokkóban, Törökországban és egyéb helyeken kutatott, 1931-ben pedig egy maláriás lázroham elvitte.

A pápua feleség

Bíró Lajos a pápuák közt élve feleséget is választott magának. Az erről szóló cikkét életrajzának ismerői némileg túlzásnak, kiszínezett történetnek tartják, mindenesetre a helyi szokásokra vonatkozó adatokat tudós lévén Bíró nyilván nem maga találta ki. Szóval, hogy ismerősei unszolására feleséget választott magának, de csak egyet, még ha a helyi szokás az volt is, hogy egy férfinak legalább kettő dukál (a feleségeknek pedig külön-külön egy-egy ház). Marapua, vagyis a menyasszony kikérésének szertartása nagyrészt abból állt, hogy a hozzátartozók a menyasszonnyal együtt sírtak, majd hirtelen abbahagyták. „Aztán megkérdezték a menyasszonytól, nálam marad-e. A válasz az volt, hogy nekem mindegy” – írja Bíró. Marapuával elvoltak békében, azt leszámítva, hogy európai ételekre nem lehetett őt rászoktatni, sem leszoktatni arról, hogy kókuszzsírral és kókuszkorommal sminkelje magát, és vörösföld-iszappal ékesítse testét. Amikor pedig 1901-ben Bíró visszautazott Magyarországra, feleségét otthagyta, egy pápua nő ugyanis a szokások szerint soha nem hagyhatta el hazáját, hiszen ő a családalapító.