Betegek gondozója, szomorúak vigasztalója

Egyedülálló, idős embereket is gondozott, ingyen. Mai nap is járnak hozzá lelki beszélgetésre olyan személyek, akiknek gondjuk van. Ilike református papi családban nevelkedett, gyerekkorát Sókszelőcén töltötte. A famíliájukból számos lelkész származott. Ő is mint hívő tele van szeretettel, a krédója szolgálni és mindig segíteni a rászorulókon. Tíz évvel ezelőtt alapította meg a Napsugár csoportot, amelyben fogyatékos fiatalokkal foglalkozik. Szerdai napon tartják az összejöveteleiket a református paplak gyűléstermében, együtt énekelnek, játszanak és imádkoznak. Összesűrítve ennyit egy rendkívül értékes embertársunkról.

Hostina Irén, Komárom

A komáromi Rácz Ilona, vagy ahogy ismerősei hívják, Ilike, a példája annak, hogy jó szívvel, megértő szeretettel az egyedül élő ember is képes családot teremteni. Rokona lesz mindenki, akihez egyszer segítő szándékkal közeledett, mert a jó viszonzásra talál, aki ad, az a dupláját kapja vissza. A titok csak annyi, hogy őszintén, meggyőződésből cselekedjen.

„A kórházban alázatot tanultam”

Ilikéhez hosszas egyeztetés után látogatunk el, kész csoda, hogy a rászorulók istápolása, a sérült gyermekekkel való foglalkozás és az imádság mellett ránk is jut ideje. Ahogy hallgatjuk, rájövünk, hogy akkor is szolgál, amikor interjút ad, mert mindig a szeretetet hirdeti. „Édesapám Sókszelőcén volt református lelkész, kicsi koromtól nagy érdeklődéssel hallgattam a felnőttek tanúságtételeit, ott voltam a bibliakörökön, istentiszteleteken. Azt is láttam, hogy a szüleimnek mindig van idejük arra, hogy meglátogassák a betegeket, meghallgassák a tanácsra, vigaszra szorulókat. Hatéves múltam, amikor megérintette a lelkem az »Ó, Jézus árva csendben az ajtón kívül áll« ének. Már akkor felfogtam, hogy Ő nem tör be senkinek a szívébe, nekünk kell beengednünk. Egy életre befogadtam. Innen kezdve igéje szerint éltem, és most, 72 évesen azt mondom, hálás vagyok ezért az útmutatásért. Nem mentem férjhez, mert azt az igét kaptam az Úrtól, hogy »eljegyezlek magamnak örökre«. Ehhez híven próbáltam szolgálni másokat, de csak mostanra jöttem rá, hogy akiknek megadatott a család, azok sokkal súlyosabb terheket cipelnek. Félreértéseket, problémákat, betegségeket – rengeteg erő és áldozat kell ahhoz, hogy az ember mindezeket elviselje. Én talán gyenge lettem volna ehhez az állandó szolgálathoz, ezért az Isten külső segítőnek rendelt” – mondja szerényen az asszony, aki egész életében mások szükségleteit tartotta szem előtt. Igaz, nem áldozatként, mert örömét lelte abban, hogy segíthet. 

A galántai gimnázium elvégzése után orvosi egyetemen szeretett volna továbbtanulni, de lelkész gyermekeként erre semmi esélye nem volt. Azt ajánlották neki, hogy menjen el dolgozni, mert munkásként hamarabb felvehetik az egyetemre – így került el takarítónőnek a pöstyéni kórház sebészetére. „Egy évig takarítottam, ott tanultam meg az alázatot. Rabruhához hasonló egyenruhában mostam fel, de a nővérek tudták, hogy gimnáziumot végeztem, és olykor megkértek, hogy etessem meg a kisgyermekeket, meséljek nekik. Annyira megszerettem ezt a munkát, hogy az orvosi egyetem helyett egészségügyi szakosítóra jelentkeztem Trencsénbe, közben a kórházban megtettek ápolónak. Rájöttem, hogy a nővér többet van a beteggel, mint az orvos, és számomra az volt a fontos, hogy amikor mosdatom, ellátom, beszélgethessek is vele. Az iskola elvégzése után Pöstyénben dolgoztam, majd Bátorkeszin a körzeti rendelőben, végül a komáromi kórház tüdőosztályán. 

„Az Úr megmutatta, hol van rám szükség”

Ilike 1999-ben ment nyugdíjba, de nem kellett sokáig gondolkoznia azon, mivel tölti majd napjait. Leukémiás keresztfiához készült Miskolcra, hogy segítsen ápolni őt a velőcsere után, de előtte még elutazott a Tátrába az asztmáját kezeltetni. Poprádon meglátogatott egy 92 éves idős hölgyet, akivel annak idején az édesapja levelezett, és úgy érezte, mellette kell maradnia. „Akkor is az Úrtól kértem útmutatást; máig emlékszem az aznapi igém az volt: világosságot adok, másnap pedig, hogy igen, Atyám, mert így volt kedves teelőtted. Akkor megértettem, hogy Poprádon kell maradnom, mert ott nagyobb szükség van rám. Három hónapig voltam ott, közben a keresztfiam is felépült. Amikor munkát kapott, megkért, hogy költözzek oda hozzájuk, és vigyázzak a kisfiukra. Így laktam egy évig Miskolcon. Tőlük Elemér öcsémékhez költöztem Marcelházára, hogy a két beteg fiuk ellátásában segítsek. Nehéz volt alkalmazkodnom a családhoz, de csak addig, amíg meg nem értettem, hogy a betegek és sérültek hozzátartozói sokszor jobban szenvednek, mint maguk a betegek. Őket is meg kell érteni, ők is biztatásra, támogatásra szorulnak, mert rettenetes nagy teher nyomja a vállukat. Marcelházáról újra visszamentem Poprádra, aztán megint a családban volt szükség rám. Látogattam kórházi betegeket, hogy lelki vigaszt nyújtsak, több idős hölgyet gondoztam itthon és Magyarországon is. Mindig megtalál valaki, akinek szüksége van rám, többnyire hitmélyítő összejöveteleken. Ha az embernek nyitott a szíve, és odafigyel másokra, nem tévedhet nagyot. Mindig tudtam, hová kell mennem, és engem is megtalálnak, akiknek szükségük van rám. A bibliakörben ismerkedtem meg egy Kelet-Szlovákiából származó hölggyel is, akinek az egyik fia börtönbe került. Négyszer elmentem vele meglátogatni ezt a fiút, leveleztem is vele. Azóta szabadult, és rendezett életet él. Az ajtóm mindig nyitva áll az elhagyatottak, szomorkodók előtt, mert tudom, milyen sokat jelent, hogy valaki meghallgatja őket. Nem tanácsot adok, csak az együttérzésemet tudom felkínálni, azt osztom meg velük, amit a Bibliából tanultam. Sokat segítenek az igék, amelyeket édesapám példáját követve írok másoknak is. Több mint ötszáz embernek küldöm az egész évre szóló bibliai idézetet, és magam is ebből a lelki táplálékból merítek erőt, ihletet.

Dalos, játékos Napsugár

Az idős emberek gondozása, ápolása mellett Ilike a fiatalokkal való foglalkozásokra is talál időt. Tíz éve vezeti az egészségkárosodott gyermekek Napsugár csoportját, amelyet testileg és szellemileg sérültek egyaránt látogatnak. „Lelkész sógornőm vezetett hasonló csoportot Marcelházán, ott ismertem meg egy komáromi vak fiúcskát. Egyszer séta közben elkezdtem neki énekelni, és a kisfiú arca teljesen felderült. Amikor ezt a nagymamája látta, megszólított, hogy milyen jó volna, ha Komáromban is működne ilyen csoport. Számomra ez kihívás volt, és azóta is minden szerdán összejövünk a lelkészlakban. Énekelünk, imádkozunk, mesélünk, a lényeg az, hogy együtt vagyunk, és erőt merítünk egymásból. A gyerekek leginkább az énekeket szeretik, szerencse, hogy olyan sokat tudok, mert édesanyám mindig énekelt; ő is írt néhányat. De látom, hogy a szülők is felüdülnek, hiszen sokuk számára ez a csoport jelenti a társasági életet, a hétköznapi taposómalomból való kimozdulást.”

Ilike számára pedig a hitmélyítő összejövetelek jelentik a feltöltődést, hogy újra adni tudjon. „Ha belegondolok, soha nem is éltem úgy, hogy csak saját magamra gondoltam volna. A munkahelyemen egyszer azt mondták, milyen jó nekem: amikor hazamegyek, azt csinálok, amit akarok. Na, gondoltam, most aztán kipróbálom, milyen ez. Hazajöttem, leültem a zongorához, de nem volt örömöm benne. Takarítani a pincében, az se ment. Nem tudtam, mit kezdjek. Elmentem a szüleimhez, és lám, édesanyám épp őszibarackot főzött be. Amikor azt mondta, de jó hogy jöttem, épp szüksége van rám, rögtön jobban éreztem magam. Rájöttem, hogy számomra az azt csinálok, amit akarok, azt jelenti, hogy másokért teszek valamit. Nem önfeláldozásból, hanem mert mások megkönnyebbülése és öröme számomra is öröm. Mindezt hatványozottan kapom vissza: ha én szorulok rá, mindig van, aki segít. Hol ételt kapok, hol útbaigazítást, hol felolvas nekem valaki, mert a látásom már gyenge. Ezek mind apró kegyelmek, amelyeket ki kell érdemelni. Ezért nincs bennem félelem, hogy ha nagyon öreg vagy magatehetetlen leszek, egyedül maradok. Azért imádkozom, hogy senkinek ne legyek sokáig a terhére, de biztosan tudom, hogy lesz, aki gondomat viseli.”