Beszélgetünk

Elmondtam neki, hogy fontos a rendszeres, éjszakai alvás, a helyes táplálkozás és a mindennapi mozgás. És ha megint kérdezett valamit, én lassan, érthetően válaszoltam a kérdéseire.

Volt olyan beteg is, aki jegyzeteket készített magának, a többség azonban „csak” figyelt. Tartottuk a szemkapcsolatot, és a beteg annak jeleként, hogy érti, amit mondtam neki, aprókat bólogatott. Ha valamit nem értett meg, akkor visszakérdezett, én pedig más szavakkal mondtam el a dolog lényegét.

Mára megváltozott a dolog. A kommunikáció klasszikus struktúrája alapvető változásokon ment keresztül. Arról van szó, hogy a páciens ma is kérdez, ám a választ nem várja meg, és azonnal folytatja a mondandóját. Valahogy így:

Páciens: „Doktor úr, akkor most melyik gyógyszert vegyem be, a zöldet vagy a pirosat?”

Én: mély levegőt veszek és belekezdenék a magyarázatba, de ő közbevág, és így folytatja: „Tudja, én már kipróbáltam egy lila gyógyszert is, azzal a hosszúkás barna tablettával együtt vettem be, de attól hasmenésem volt. A szomszédom szerint a sógorának ugyanolyan betegsége van, mint nekem, és a sógor azt olvasta az interneten, hogy a pirosat nem szabad keverni a kékkel. Magának erről mi a véleménye, doki?”

Én: ismét mély levegőt veszek, és belekezdenék a mondókámba, de a páciens azonnal félbeszakít: „Én tudom, hogy maga erre azt fogja mondani, hogy csakis azokat a gyógyszereket vegyem be, amiket maga írt elő, de én minél hamarabb meg akarok gyógyulni, ezért kérdezem, hogy a lédús diéta a jobb, vagy inkább járjak gyógytornára. A kolléganőm szigorú diétába kezdett, és már öt kilót felszedett. Pedig neki nem is az a baja, mint nekem. Szóval én a két tablettát egyszerre nem vehetem be, mert nekem szívkopásom és fülhallásom van. A pirosról azt írja az internet, hogy öngyilkossági hajlamot csinál, a zöld meg gyomorégést. Tudom, hogy a gyomorégéssel lehet élni, de az öngyilkossági hajlammal még a tévét sem tudnám nézni.” 

Én: nem veszek mély levegőt, csak bólogatni kezdek, és azt dünnyögöm, hogy „tegye azt, kedves uram, amit jónak tart”.

A páciens arca ilyenkor felderül: „Látja, doktor úr, azért szeretek magához járni, mert maga megért engem, és mindent pontosan elmagyaráz a betegségemről.” 

Sokáig azt hittem, hogy az ilyen „párbeszéd” kizárólag a rendelőintézetben fordulhat elő, de ma már tudom, hogy a modern kor „civil” jelenségéről van szó.

Itt van például a szomszédom. Megkérdezi, hogy mi a véleményem Donald Trumpról. Veszek egy mély levegőt, de mielőtt kinyitnám a szám, ő máris elmondja, hogy utálja Trumpot, és azt is közli, hogy mit kellene csinálni az ilyen emberekkel.

A kolléga a globális felmelegedésről kérdez, és azonnal válaszol is magának. Közli, hogy svindli az egész, az olajcégek meg a háttérhatalmak csinálják a felfordulást.

Barátom a híres német író legújabb könyvéről faggat: „Tudom, hogy már olvastad, és én sokat adok a véleményedre. Szóval érdemes elolvasni? – És választ sem várva azonnal folytatja mondókáját: – Szerintem a pasas egy hóhányó, csak még senki nem vette észre. Én ezt onnan tudom, hogy még egyetlen könyvét sem olvastam végig, mert mindegyik ugyanarról szól. A nagy Semmiről.”

Én ekkor egy mély levegőt veszek, és bólintok. Az utóbbi években egyre kevesebbet beszélek, és egyre többet bólogatok. A „nyakcsigám” már elkopott a sok bólogatástól, de a „fülhallásom” végre elmúlt, és a „nyelvbeszédem” is jobb lett, amióta nem használom.