50 éves az Elán

A legnépszerűbb szlovák könnyűzenei együttesnek jó ideje tagja Farnbauer Péter is, vagy ahogy a legtöbben ismerik: Fambi. Hétéves korától muzsikál, több hangszeren játszik, dalokat ír, hangszerel, saját stúdiója van, ahol számos ismert személyiség megfordult már.

Az első pillanatban elzárkóztál a beszélgetés elől.

Fiatalabb koromban eléggé lámpalázas voltam; ma már nem annyira, de az az igazság, hogy ritkán készül velem interjú, így nem vagyok hozzászokva, hogy magamról beszéljek.

Milyen kisfiú voltál?

Igen félénk, szófogadó, talán túlságosan is. Aztán a pubertáséveimben meg rémesen pattanásos. A környezetemben senkinek nem volt annyi pattanása, mint nekem, és ez annak idején eléggé lerombolta az egyébként sem túl nagy önbizalmamat. De mindenképpen kell egy-két pofon az élettől, hogy kellőképpen értékelni tudjuk a pofon nélküli időszakokat. Ma már kerülöm a pofonokat, amennyire lehetséges, korábban viszont fontosak voltak, hogy megtanuljam kivédeni vagy elviselni őket, sőt szerintem az értékrend kialakulására is nagy hatással vannak.

Az értékrend alakulása befejeződik az élet valamelyik szakaszában?

Holtáig nemcsak a pap tanul, hanem minden ember, de ahogy öregszünk, elkezdődik egyfajta szellemi leépülés, ez mindenkinél más korban következik be. Vannak kilencvenévesek igen friss elmével, de van, akinél hatvanéves kor körül már észrevehető a hanyatlás. Ebben az életszakaszban már nem hiszem, hogy lényegesen változik az ember értékrendje. Gyakran olyasmit figyelek meg a kortársaimnál és a még idősebbeknél, hogy nagy előszeretettel pocskondiázzák a fiatalokat, mintha kevésbé volnának rátermettek, céltudatosak, kitartóak. Meggyőződésem, hogy az ember az utóbbi 2000 évben vajmi keveset változott. Genetikailag nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, mint az elődeink vagy az utódaink, csak a környezet, az életfeltételek lettek nagyon mások. A mostani fiatalok körülményeit a mi generációnk alakította, nem az ő hibájuk, hogy egy agyondigitalizált, számítógép- és mobilmániás korba születtek bele.

Te miből tanultál a legtöbbet életed során?

Legtöbbet talán a korlátaimból, a hiányosságaimból. A másság iránti toleranciára például a kisebbségi lét tanított leginkább, abból a tapasztalatból, mely szerint például Magyarországon néhányan nem tekintenek rám teljes értékű magyarként, ugyanakkor itthon is csodabogár vagyok, mert nem tudom rendesen az államnyelvet, nem tudom magam tökéletesen kifejezni a többségi nemzet nyelvén. Nem mondom, hogy ettől szenvedtem az életemben legtöbbet, de azért voltak helyzetek, amikor kellemetlenül éreztem magam. Ami a hivatásomat illeti, legtöbbet a gyakorlatból tanultam. A zeneiskola és főleg a tanárnőm, Nánássy Ildikó remek alapokat adott, de az összes többit önképzés révén sajátítottam el; ez azonban cseppet sem esett nehezemre, annyira érdekelt.

Hogyan kerül közel egy szófogadó, félénk, pattanásos kiskamasz a zenéhez?

Még a pattanások előtt. Hétéves koromtól zeneiskola, zongora, tízéves kortól iskolai zenekar, az Alfa, akkor kezdtem el gitározni, tizenegy évesen tévéfellépés a szlovák televízióban, a Lastovička nevű ifjúsági műsorban. A zenekarozás folytatódott egész kilencedikig, majd a gimnáziumban. Ott már saját számokat is játszottunk, a Skuta testvérekkel, Holczhei Árpival és Németh Jancsival. Ahhoz, hogy többféle hangszeren játszom, vagyis hogy úgynevezett multiinstrumentalista lettem, az első impulzust az Alfa zenekarban kaptam. Mint zongorista kezdtem, de amikor Skuta Miki is beállt, ő lett a billentyűs, én elkezdtem basszusgitározni meg gitározni. Aztán Miki is akart gitározni, és összevissza cserélgettük a hangszereket. Ráadásul elkezdtem szaxofonozni is.

Hol mindenhol lehetett fellépni annak idején?

Fellépés nem volt sok, de mi a próbákat is nagyon élveztük, remek kikapcsolódás volt a sok tanulás, zeneiskola és egyéb kötelességek mellett. Többnyire iskolai rendezvényeken léptünk fel. Emlékszem, egyszer egy vidéki iskolai táncmulatságon kaptunk 50 koronát fejenként. Az akkor különös érzés volt, pénzt keresni azzal, amit ingyen is a legszívesebben csinálsz. Ja, és hogy teljes legyen a kép, a gimi végén kezdtem játszani egy gyallai lagzizenekarban. Ott éppen orgonáznom kellett. Egy órán keresztül játszani menyasszonytáncot úgy, hogy ne unjad halálra magad, érdekes kihívás volt, és remek tréning.

Komárom után Prágába kerültél. Ott milyen volt?

Az első félévben nem volt velem hangszer, borzasztóan hiányzott. Egy bazárban vettem 200 koronáért mandolint, azt nyúztam naponta több órán keresztül, aztán karácsony után már felhoztam a basszusgitáromat. Később vettem egy gitárt is, meg egy Tesla B–73-as tárcsás magnót, aminek a segítségével több hangszert, akár 10-15-öt is egymásra lehetett játszani. Ez, azt hiszem, meghatározó volt a későbbiekre. Itt próbáltam ki először hangszerelési megoldásokat, összhangzatot a gyakorlatban. Aztán játszottam ott is egy zenekarban, főképp falusi bálokat vállaltunk. Telegraf volt a neve, a mai napig léteznek, az énekesükkel még most is kapcsolatban vagyok.

Matematika–fizika szakon végeztél. Milyen döntés alapján választottad ezt?

A gimnáziumban a matek és a fizika ment legjobban. Szeretni talán leginkább azért tudtam, mert sikerélményt adott az eredményes versenyeken keresztül. Ezeknek tulajdonítható, hogy Czókoly tanár úr, aki a matematikát és a fizikát tanította, meggyőzött, hogy nekem a matfiz való. Bátyám is támogatta ezt, merthogy ő is prágai diák volt, és így egyesül a család fiatalabb frakciója.

Aztán visszajöttél Komáromba.

A végzettségemből kifolyólag valami fizikai kutatóintézet jött volna számításba, de olyan nemigen volt a környéken. Anyámnak ismerős révén sikerült bejuttatnia a hajógyárba. Nem voltam odavaló, de igyekeztem helytállni, megtanultam, amit elvártak tőlem. Olyannyira, hogy két és fél év után, amikor épp beadtam a felmondásomat, hogy végre zenei pályára lépjek, kiderült, a legtöbb újítási javaslat az enyém volt, mi tagadás, ebben azért az akkori főnökömnek is nagy szerepe volt. Később mesélték a kollégák, hogy valamelyik újság riportot akart velem készíteni, és ők nem merték megmondani, hogy elengedtek.

Meg tudnád fogalmazni, hogy miért csinálod?

Pénzért, természetesen, hogy ne haljunk éhen! No de komolyra fordítva: az biztos, hogy akkor is csinálnám, ha nem ezzel keresném a kenyerem. Csak akkor hobbinak hívnám. Hogy miért zenélésből élek? Talán mert ez az, amit a legjobban tudok. Ötven év, abból harminc hivatásként megteszi a magáét. Sokat kellett azért foglalkoznom vele, az meg, hogy közben szinte minden munkafázist élvezni is tudok, egy áldás, amiről nem feledkezem meg ennyi év után sem.

Idén ünnepli ötvenedik évfordulóját az Elán. Mi a te történeted velük?

Az ötven év nem az én »bűnöm«! Nekem ebből pontosan huszonnyolc jutott, ami szintén nem kevés egy zenekarban, de munkahelyen sem. Peter Nagy együtteséből csábítottak át közvetlenül a bársonyos forradalom után. Viharos, de igen reményteljes idők voltak azok.

Több dalod is felkerült az Elán CD-jére, ez mit jelent számodra?

A zeneszerzés a legélvezetesebb és legizgalmasabb dolog a tevékenységeim közül. A semmiből létrehozni egy dalt igen különleges bizsergető érzés. És ha ez eljut minél több emberhez, az csak fokozza az élményt.

A szöveg vagy zene van előbb?

A szöveget vagy utólag írja a szövegíró, akit felkérek, vagy már kész szövegre, esetleg versre írok zenét.

Idén hirdette meg az együttes az utolsó nagy turnéját. Milyen az, amikor néhány ezer ember együtt lélegzik veletek?

Volt egyszer 80 000 néző, a prágai megakoncerten 2003-ban, de egyébként az átlag 8–10 ezer. Azt kell, hogy mondjam, nekem az érzés szempontjából nem olyan nagy különbség, hogy 100 ember tapsol lelkesen, vagy 10 000. Ráadásul, ha egy kis kultúrházban játszom, például más zenekarokkal, vagy korábban az Elánnal is, sokkal közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel, mint a nagyszínpadokon, ahol alig látunk el az első sorig. De erről világsztárok is vallottak már, hogy később is szívesen elmentek kisebb klubokba zenélni, csak hogy újra átéljék a közönség közelségét.

Ki mindenkivel lépsz fel még?

Az Elánon kívül rendszeresen egy ESZPÉ nevezetű formációval, Zsapka Attilával, Korpás Évivel és Sipos Dáviddal. Ez egy Szécsi Pál-emlékegyüttes. A hirtelen elhunyt Andy Fujas helyett basszusgitározom a Kor-Zárban. Időnként felkérnek a Jókai Színházban is egy-egy zenés darabhoz. Például most folynak az Edith és Marlene próbái, ahol szintetizátoron játszom majd. A többi stúdiómunka. Kis házi stúdiómban pedig számos ismert és ismeretlen zenész, énekes megfordult már. Ha a legismertebbeket kezdeném sorolni, ott lenne Törőcsik Mari, a nemzet művésze, a Ghymes talán a leggyakoribb vendég, de volt itt Rudolf Péter, Stohl Andris, Robo Grigorov, a Noga–Skrúcaný, a Peter Marcin – Andy Kraus páros, Katka Hasprová, Harcsa Veronika, Vincze Lilla, Vadkerti Imre, és még sorolhatnám több oldalon keresztül.

Úgy tudom, az Elánnal New Yorkban is felléptetek.

Kétszer is. Egyszer 2001-ben a világ körüli turnénk állomásaként, aztán 2007-ben a Carnegie Hallban volt egy telt házas koncertünk. Nagyon szeretem azt a várost, rendkívül színes és látványos hely, jó a hangulata, a világ minden tájáról keverednek ott az emberek, talán ezért is volt olyan benyomásom, mintha az emberiség központja, a világ fővárosa volna.

Te pedig Komáromban élsz a családoddal. Van két nagyfiad.

Igen, Tamás és Krisztián. A fiaim nélkül lényegesen szegényebb volna az életem. A gyerekvállalás szintén egyfajta alkotás, amely az emberek nagy többségének megadatik. Szinte a semmiből hozunk létre egy új életet, neveléssel, saját példával, a különféle feltételek megteremtésével alakíthatunk személyiségeket. Számomra rendkívül izgalmas volt az a folyamat, ahogy a gyermekeink fokozatosan felfedezték maguknak a világot. Rajtuk keresztül újra átélhettük azokat a fejlődési szakaszokat, amelyeken korábban mi is keresztülmentünk.

Ők is zenélnek?

Egyikük sem. Sőt, ha én rázendítek, és netán nyitva felejtem az ajtót, akkor nagyon gyorsan rám csukják. Persze azért érthető is, mert a stúdiómunkánál gyakran előfordul, hogy több tucatszor ismétlődik ugyanaz a néhány taktus, és ez a kívülálló számára nyilván idegesítő. A zenét mindketten szeretik, csak épp nem művelik. Számomra nem fontos, hogy zenéljenek, inkább annak örülnék, ha abban utánoznának, hogy a szakmát, illetve hivatást, amelyet választanak, élvezettel szeretettel tudják művelni. Ez rendkívül fontos ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog felnőttkoruk legyen.