Örökölt fájdalom, Egy családtörténeti traumakutató

Vasárnap

Életünk folyamán bizonyára mindannyian találkoztunk már az „épp olyan vagy…” kezdetű mondatokkal, amelyek valamilyen negatív hasonlattal végződnek, „… mint az apád, anyád…”, amiatt, amit feltehetőleg az említett szülő hagyott ránk örökül. 

zekben az esetekben általában nem genetikai hagyatékról van szó. Legtöbbször trauma áll a hátterükben, ami miatt a szülő nem tudott egész emberként gyermeket nevelni, csemetéje pedig így olyan mintákat kapott, amik egészen addig vele maradnak, amíg ki nem deríti az eredetüket, és le nem számol velük. Bern Andrea történész pont azért kezdett családtörténeti traumakutatással foglalkozni, hogy ebben segítsen klienseinek.

 

A transzgenerációs örökség vizsgálatát legtöbbször a pszichológusokhoz kötik. Önt történészként mi terelte ebbe az irányba?

A koronavírus térhódítása előtt hat évig Angliában éltem, ahol a Horthy-hagyatékot rendeztem. A világjárvány kezdetén az ottani munkám véget ért, egy másik tervezett projektet pedig töröltek, így Budapesten ragadtam. A novemberi lezárások környékén több angol barátom is látogatóba érkezett, s nálam vészelték át a karantént, ami azt jelentette, hogy rengeteget beszélgettünk. Az eszmecserék közben az is kiderült, hogy a legtöbben különféle családi konfliktusok miatt élnek távol a szeretteiktől. Ezt hallva azon kezdtem gondolkodni, hogy én történészként beleáshatnám magam ezeknek a históriáknak a családtörténeti mélyébe. Az ismerőseimmel neki is álltunk, amikor pedig érdekes és tanulságos eredmények mutatkoztak, rádöbbentem, hogy ez az én igazi hivatásom.


 

Pszichológushoz járni továbbra is társadalmi tabunak számít. Ennek fényében elképzelhető, hogy ha ön foglalkozik valamelyik kliense traumáival, és nem egy orvos, akkor önnek könnyebben megnyílik az illető?

Angliában egyre kevésbé ilyen negatív a felhangja, ha valakinek pszichológusa van. Számukra ez inkább a mentális higiénia része. Közép-Európában a fiatalok állnak hasonlóan nyitottan a témához. Az én klienseim is főként ebből a korosztályból kerülnek ki. Bár egy pszichológussal mindketten ugyanazt a mozaikot rakjuk, mégis más oldalról közelítjük meg a történetet. Ők személyes emlékekből dolgoznak, ez azonban nem tud lefedni mindent. Amikor traumatikus élmény ér valakit, akkor pont az az agyi központ blokkolódik, amelyik történetté tudja formálni az eseményeket. Így a trauma leginkább érzésekként, képekként és hangokként marad meg az emlékezetben. Ebből kifolyólag az érintettek nem tudnak elég információt adni a terapeutáknak. Erre való a történeti kutatás. Mindig azt mondom a klienseimnek, hogy amit én csinálok, az önbizalmat és utat ad ahhoz, hogy elkezdjenek dolgozni a problémán. Nagyszerű szakemberekkel működöm együtt, előfordul, hogy egy-egy kutatás végén pszichológust is ajánlok a megbízómnak, akivel elkezdhet dolgozni a gondjai utóéletén.


 

Mi hívhatja fel a figyelmünket arra, hogy az elakadásaink, szorongásaink hátterében generációkon átívelő tapasztalások húzódnak?

Vannak olyan jelek, amelyekből szinte az első beszélgetéskor következtetni lehet transzgenerációs traumára. Ilyenek például a családon belül megszakadt kapcsolatok. Természetesen nem arról van szó, amikor egy-egy kritikus esemény elvágja a fonalat két ember között, hanem ha a rokonságban széles körben jellemző, hogy évtizedeken keresztül nem beszélnek egymással. Egy másik tünet az addikció, amit nem csak magunkon ismerünk föl, hanem a felmenőinknek is gondot okozott a függőség valamely formája. Öröklődő traumatizáltságra utalnak az előzmény nélküli, nehezen kontrollálható indulatok is, amiket egy esetleges PTSD (poszttraumás stressz szindróma – a szerk.) válthat ki. Mivel a sokk érzékekként és képekként marad meg a tudatban, nehezen lehet kontrollálni, mi az, ami bekapcsolja az egykori eseményt. Ha ezt nem ismerik fel, egy életen át tartó indulatkezelési nehézségeket okozhat. Ennek a párhuzamos megfelelője az elidegenedettség, amikor valaki nagyon nehezen tud szűk családi körben közeli vagy mély kapcsolatokat kiépíteni.


 

Tulajdonképpen hogyan is zajlik egy ilyen kutatás?

Általában az az első kérdésem, mi az, amivel hozzám fordulnak, erre főként felszínes válaszok szoktak érkezni. Ezután arra kérem a kliensem, mondja el a történetét kívülről nézve, mintha elbeszélője lenne csupán. Ezt követően elindulunk a felmenők irányába. Érdekes, hogy gyakran úgy érkeznek, ők bizony semmit nem tudnak az őseikről, a másfél órás beszélgetés végén pedig arra jutunk, hogy a semmi tulajdonképpen nagyon sok adat, csak ezek a mozaikok nem formálódtak történetté. Már az interjú végén elmondom, mely minták keltették fel a figyelmem, melyek azok a szálak, amiken érdemes elindulni. Ilyenkor felrajzolom a geneogramot, ami tartalmazza a családi kapcsolatokat egészen addig a mélységig, amíg léteznek családtörténeti emlékek. Innen kezdődik a kutatás, kiegészítem az ábrát az alapvető életrajzi adatokkal, majd az információkat történelmi kontextusba helyezem.


 

Ha nincs is szó megszakadt családi kapcsolatokról, sokan mégis igyekeznek mélyre temetni a negatív történeteket. Milyen okok bújnak meg a titkolózás mögött?

Néhány esetben nehezükre esik beszélni, mert a saját szégyenüknek tartják, épp elég kritikát kaptak már a múltban, szeretnének tiszta lappal kezdeni. Ilyen például a 20. század első felében született törvénytelen gyermekek esete. Néhány história védelmi célból nem lát napvilágot. A holokauszttörténetek esetében visszatérő, hogy a háború után született első nemzedéknek egy szóval sem említették, hogy zsidó származásúak. Ennek főként az az oka, hogy nem kell a leszármazottaknak az élet ilyen borzasztó szeleteiről tudniuk. Volt egy kliensem, akinek a 19. század végi felmenői között volt egy betyárvezér, aki több híres rablásnak is a résztvevője volt. Amikor nagyon szorult körülötte a hurok, kivándorolt Amerikába, a családját azonban hátra hagyta. Hat apróság került nevelőszülőkhöz. Ezzel jött hozzám a dédunokája, mert innentől mindenki nehezen alapított családot. Amikor végére jártunk a dolognak, és leadtam a munkám, előkerült egy nagymama, aki felháborodva közölte a megrendelőmmel, hogy miért kellett ezt csinálnia, hiszen mindenki tudott róla. A kisebbek ugyan nem, de nekik nem is kellett, mondta. A diktatúrákban szintén nem volt ildomos beszélni a múlt eseményekről, ha kiderült volna, csak baj kerekedik belőle.


 

Egy csomó történelmi esemény került szóba, ami leginkább minket, közép-európaiakat érint. Elképzelhető, hogy e tapasztalások által az itt élők jóval traumatizáltabbak más nemzeteknél?

Hogyne! Ha valaki kint él Angliában, akár csak rövid ideig is, hamar érzékelheti, hogy ők sokkal könnyebb lelkűek. Kevésbé ingerlékenyek, a társadalom jóval nagyobb mértékben épül a bizalomra. Ennek egészen apró jelei is vannak, például elmegy az ember a könyvtárba fénymásolni, a számlát pedig napokkal később küldik el utána. Aztán ott vannak a szavazóhelyiségek, ahol elég csak bemutatkozni. Az ilyesmit nem az okozza, hogy olyan rettenetesen különbözőek vagyunk, nekik egész egyszerűen kevesebb olyan történeti tapasztalatuk van, ami óvatosságra intené őket.


 

Sokan úgy tartják, a múltat jobb nem bolygatni. Őket mivel győzné meg, hogy igenis érdemes szembenézniük a saját történetükkel?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy úgy járjuk ennek az élet nevű útnak a köveit, hogy mindenkinek van a hátán egy hátizsák. Amíg nem nézünk hátra, és nem fordítunk figyelmet arra, mi van a hátizsákban, esélyünk sincs kipakolni azokat a dolgokat, amelyekre nekünk nincs szükségünk. Ha viszont belenézünk, képesek vagyunk szétválogatni, mi a miénk, és mi az, ami valaki másé volt. Azzal együtt, hogy megértjük ezt, vissza is tudjuk adni az őseinknek, ami szükségtelen, ezzel leválasztva őket magunkról.


 

Külső segítség nélkül is a végére járhatunk a családunkat sújtó, generációkon átívelő traumáknak?

Sokan foglalkoznak családfakutatással, aminek egyre több forrása elérhető digitalizálva is. A mormon egyháznak volt egy missziója, amelyen belül fel szerették volna állítani a világ családfáját. Neki is álltak európai anyakönyveket mikrofilmezni, majd digitalizálni. Ezekkel az a gond, hogy a meglévőknek csupán a töredéke van indexelve, tehát olyan formában kiírva, hogy keresni is lehessen benne. A többi csak befényképezett, kézírásos kötet, amit végig kell lapozni. Az indexelt adatok esetében pedig előfordulhat, hogy nem pontosak az átiratok, amerikai önkéntesek dolgoztak ugyanis a projekten, és nem nagyon bírtak el az európai nevekkel. Ha mégis sikerül felállítani a családfát, még mindig nincs egyszerű dolgunk, mert ahhoz, hogy ezekből a számokból és nevekből történet legyen, kell a történeti tudás. Itt vagy muszáj felkeresni egy szakembert, vagy még jó néhány évig kutakodnunk kell.


 

Mások problémáival foglalkozni mindig egyszerűbb, mint a magunkéival, ön mégis vette a bátorságot, hogy a saját családja traumáit is felkutassa.

Nálunk anyai ágon köztudott volt, hogy mindenki indulatkezelési nehézségekkel küzdött. Ott egy, az első világháborúban teljesen megsemmisült családot találtam. A dédapám volt a legfiatalabb a testvérei közül, amikor kiment a frontra, ahol már ott volt az apja, a két bátyja és két nagybátyja is. Végül egyedül ő tért haza, gyakorlatilag minden férfi rokona meghalt Doberdónál. Az apai oldalon véglegesen megszakadt családi kapcsolatokra leltem, továbbá a problémák legfőbb megoldási formája a szőnyeg alá söprés volt. Édesapám felmenői között találtam egy leányanyát egy törvénytelenül született kisfiúval, ahol úgy kezelték a „gondot”, hogy egyáltalán nem beszéltek róla. A lányt kitagadta a családja, azonban fiatalon elhunyt, így a kisfiút a nagyszülei vették magukhoz, valamint az ő akkor már férjezett nagyobbik lányuk. Ennek köszönhetően a gyermek úgy nevelkedett, mintha törvényes volna. Igaz, ehhez négy faluval odébb kellett költözniük, hogy biztosan senki ne ismerje a kilétét. Ezt követően nem beszéltek többet az esetről. Két generációval később azonban visszaütött a már meglévő minta. Az egykori törvénytelen árva végül borbély lett, saját egzisztenciát épített, majd lett egy lánya, aki szintén fiatalon vált egyedülálló édesanyává. Ebben a pillanatban megint széthullott a család, és kezdődött minden elölről. Ismét másik városba kellett költözniük, és jött a nagy újrakezdés. Azt hiszem, innen datálódik ez a nem beszélünk magatartás, mert ha ezek az abban a korban szégyennek számító epizódok kikerültek, össze is omlott minden.

Tilajcsík Dóra
 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/39. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?