Szívhangok

Egy másfél hónapos színházi próbaidőszak bele sem fért volna az életébe. Most változott a helyzet. Két színházi felkérésre mondott igent. Elsőként a Szlovák Nemzeti Színházba hívták, utána Nagyszombatba, és voltak hetek, amikor délelőtt itt, este ott próbált. És naponta vonatozott. A karanténidőszakot viszont szülővárosában, Füleken tölti.

Szóba sem került a főiskolán, hogy akárcsak az osztálytársa, Táňa Pauhofová, harmad- vagy negyedévesként ön is gyakorló színész lehessen a Nemzetiben?

Nem. De valahogy én sem éreztem szükségét annak, hogy szlovák színpadon játsszak. Nem kívántam. Hárman voltunk magyarok az osztályban, és mindannyiunk számára evidens volt, hogy mi itt nem fogunk labdába rúgni. Nem mondta ezt nekünk senki, csak éreztük. A Radošinai Naiv Színházban volt egy beugrásom, ott a szlovák tájszólás mellett a magyar akcentus is megfért volna. Marasztaltak is, mert szerettek, engem azonban vonzott Magyarország.

S ennyi év után most itthon játszhat. Két darabban, két városban. Pozsonyban Jozef Gregor Tajovský A bűn című darabjában, Nagyszombatban Molière Mizantrópjának modern változatában.

Három országban kapok filmszerepeket, mondhatnám, folyamatosan, ennek azonban nagy ára van. A színház hosszú időre kimaradt az életemből. De most talált egy rést, és két lehetőség is utolért. A színház kötöttséggel jár. Másfél-két hónap próba, aztán este előadások. Én viszont szabadabb lélek vagyok. Megyek, utazom. Amíg tart a forgatás, tartozom egy csapathoz. Amint vége, befejeztük a munkát, szétszéledünk, és megy mindenki tovább a maga útján. Aztán egy idő múlva vagy találkozunk, vagy nem. Összeverődünk és elválunk. Így születnek a filmek. Egyik napról a másikra a cél érdekében el kell fogadnunk egymást. De mi, szlovákiai magyarok ebben nőttünk fel. Megtanultunk alkalmazkodni. Ez a sorsunk. Aki itt él, annak, ha tetszik, ha nem, ezt el kell fogadnia. Van ennek természetesen óriási pozitívuma is. Aki tudja, milyen a kisebbségi lét – és most direkt használom ezt a szót, miközben kezdek leszokni róla, hiszen minden relatív –, könnyen elfogadja a másikat, és előnye is van ennek, kétségtelenül, amelyet kamatoztatni lehet.

Magyarországon szemére vetették egyszer is, hogy határon kívüli?

Igen. Megkaptam. Megszólt egy fiatal színészkollégám. Azt mondta: „Nem beszélsz rendesen!” Én ugyanis előszeretettel használok tájszavakat. Szerintem ezzel lehet színesíteni a nyelvet. Büszke vagyok arra, amit otthonról, Fülekről hoztam a beszédemben. Nekem az is tetszett, ahogy Molnár Levente kollégám ejtett ki bizonyos szavakat Szász Attila filmjében, az Apró mesékben. Ő erdélyi, kolozsvári. Én érdeklődve hallgattam őt. Magyarországi kollégánk meglehetősen furcsán nézett ránk.

Színházban játszani annyi sok film után nagyon vágyott már?

Szolnok óta csak a Maladype Társulat Platonovjában játszottam. Régen volt. De nem ijedtem meg attól, hogy ennyi idő után újra színpadra lépek. Anyukám révén, aki pedagógusként ment nyugdíjba, sokat szerepeltem gyermek-színjátszócsoportban. Megszoktam a színpadot. Lélekben vágytam is már rá. Csak nem tettem konkrét lépéseket ez ügyben. Magától jött minden. Ráadásul itthon. Csoda! Nem is gondoltam rá. Az volt csak őrjítő az egészben, hogy egyszerre két helyen próbáltam. A Mizantróp verses dráma, a mi változatunkat Ľubomír Feldek írta meg. A show-biznisz világába helyezte a cselekményt. Londonban Keira Knightley játszotta az én szerepemet, Jennifert, aki Molière darabjában Célimène. Itt bele is fér a magyar akcentus, hiszen a darabban mindenki angol, csak Jennifer amerikai. Látszik is rajtam, hogy itt szabadabb vagyok. Tajovský szövegével éjszakákon át gyötrődtem. Még álmomban is az ő mondataival küzdöttem. De milyen az élet?! Egy szlovák–cseh koprodukcióban készülő sorozatba hívtak nemrég Pozsonyban. A kereskedelmi tévécsatorna egyik főmunkatársa kijelentette, hogy hívjanak be válogatásra, meg kell hallgatni, tudok-e rendesen szlovákul. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Engem? Külön meghallgatni? Köszönöm, ne várjanak – üzentem. És pár nappal később jött a felkérés a Szlovák Nemzeti Színháztól. A sors azonnal megvigasztalt.

Kis-Rómában, vagyis Nagyszombatban hogyan fogadták?

Nagyon kedvesen. Karácsony előtt nem sokkal jelentkeztek, hogy eljönnek értem Budapestre, és elhoznak, hogy nézzem meg a színházat. Már készültem haza, Fülekre, de nem volt szívem lemondani. Hoztak-vittek. Nem zavarta őket, hogy rég nem álltam szlovák színpadon. Ragaszkodtak hozzám. Rokonszenvesen viselkedtek. Nyugtattak, hogy ne izguljak, nem lesz baj. Ha mégis, mondtam, majd felmostok a színpadon. Rengeteg kedves gesztust kaptam tőlük a próbaidőszak során. Végül Nagyszombatból jártam a pozsonyi próbákra. Budapesten lakom, Prágában forgatok a leggyakrabban, Pozsonyban ritkábban mutatkozom, Füleken vagyok otthon, de hogy engem ilyen sokan ismernek Nagyszombatban! Ezen nagyon elcsodálkoztam.

Budapestről hogyan jár haza, Fülekre?

Mint egy málhás ló. Cipekedem. Örökké fel vagyok pakolva.

Nem úgy gondoltam. Mivel utazik? Kocsival?

Salgótarjánig busszal, ott pedig várnak rám. Sokan el sem hiszik, hogy tömegközlekedem. Salgótarján–Fülek 22 kilométer. Azt már kocsival teszem meg. Valaki hazavisz a családból.

Aztán vissza Salgótarjánba.

És megint megpakolva. Kolbász, szalonna, pálinka, befőtt, apa-anya mit főzött. Nincs autóm. Nem is hiányzik.

Nagyot dobban a szíve, amikor megérkezik Fülekre?

Igen. Főiskolásként minden pénteken utaztam haza, aztán vasárnap vissza. Hét óra vonattal. A szívem szakadt meg, amikor el kellett válnom az otthoniaktól. Nem az iskolától szenvedtem Pozsonyban. A tanulás nem okozott gondot. A rideg kollégiumi közegtől irtóztam. Sokáig nem volt senki, akiben megkapaszkodhattam volna. Ez bennem maradt. Eszembe is jut mindig, ha Pozsonyban járok-kelek. Mindig ezek az érzések jönnek elő. Fizikai fájdalmaim voltak ebből adódóan. Meg is híztam egy kicsit. Pszichés alapon még bőrproblémáim is voltak. A többiek élvezték a kollégiumi létet, a teljes szabadságot. Én soha nem örültem annak, hogy tombolhatok. Nekem a család mindig fontosabb volt, és ma is mindennél fontosabb. Ha otthon vagyok, ledőlök a kanapéra, és elengedhetem magam, annál szebb érzést nem ismerek. A családtagok, az ízek, az illatok minden feszültséget kioldanak belőlem. Ott érzem igazán, hogy mi a fontos az életemben. A mi családunkban nagyon helyükön vannak az értékek. Ha egy kicsit elbillen a lelkem, vagy a szívemre veszek valamit, csak haza kell mennem. Ott azonnal helyreáll bennem a rend. Otthon egymásra fókuszálunk. Nagyon együtt vagyunk. Nálunk mindenki családcentrikus. A bátyám is ezt viszi tovább. Kettőnk közül ő maradt a generációs házunkban. Mondja is mindig, hogy nekem ott örökké helyem van. A szobám is hazavár.

Hány év a korkülönbség kettőjük között?

Négy. Bakfiskoromban voltak kisebb csatározások köztünk, de a szeretet, az összetartozás akkor is megingathatatlan volt. Pedig a bátyám annyira más, mint én! Visszafogottabb. Az érzelmeit sem adja ki annyira. De ha kellett, mindig ott állt mellettem. Anya mesélte, hogy amikor megszülettem, a bátyám azt mondta, csendőr lesz, hogy engem meg tudjon védeni. És egyre jobban közeledtünk egymáshoz. Ha nálam van három napig Budapesten, élvezi a háztartásomat, és én viselem gondját. Annyira jó, hogy viszonozhatom a szeretetét! Mérnök. Mesterséges intelligencia szakon végzett. Informatikát tanít a füleki gimnáziumban.

Új-Zélandról vagy San Franciscóból megérkezni Fülekre bizonyára egészen más érzés, mint Budapestről.

San Franciscóban jól éreztem magam. Ott nem volt honvágyam. Új-Zélandon igen. Ott az is megfordult a fejemben, hogy most azonnal haza akarok menni. Rossz helyen laktam. Intenzív angol nyelvtanfolyamon vettem részt, de kértem a közvetítőirodát, hogy ne családnál szállásoljanak el. Oda kerültem. Nem volt más lehetőség. Alkalmazkodnom kellett, de annyira, hogy nem tudtam a magam ura lenni. Megkaptam a szobát egy queenstowni családnál, és azt gondoltam, majd a gyönyörű természetet látom az ablakból. Hát nem! Tél volt, jéghideg szoba és kiszáradt kert várt rám. Azt hittem, nem fogom kibírni. Mindennap pontos időben, este hétkor volt a vacsora, ha éhes voltam, ha nem, és csak hús és hús. Napokig szenvedtem, aztán ez is átbillent bennem. Találtam egy helyet, egy borbárt, étteremmel egybekötve, oda jártam, ott tanultam, és a természetben is ott gyönyörködhettem.

Mennyi ideig képes távol lenni Fülektől, az otthoniaktól? Hány hónap múlva kezd vágyakozni utánuk?

Most éltem meg talán a leghosszabb időszakot. Karácsonytól tavaszig. A bátyámmal szerencsére találkoztam közben, de apukámmal, anyukámmal egyáltalán nem. Még jó, hogy edzett vagyok. Itt laknak a lelkemben, s ebben meg tudok kapaszkodni, ha nem látom is őket. Velem vannak. Egyébként pedig naponta beszélünk. Bölcsek az én szüleim. Nem birtokoljuk egymást.

Előfordult, hogy egyik percről a másikra meggondolta magát, s mindent félretéve buszra szállt, mert olyan erősen húzta haza a szíve?

Ó, hogyne! Ez is csak annak köszönhető, hogy ilyen vándoréletet élek. Hol itt, hol ott, hol amott vagyok. A szív hangjánál nincs erősebb. Tudnék példát mondani arra is, hogy egy forgatásról ugrottam haza, mert hirtelen két nap szabadot kaptam. Segít, ha hazamegyek. Helyrerakom a lelkemet. Magyarországot szeretem, Csehországban több munkám van, Szlovákia nekem Fülek és a Magas-Tátra. De ha hosszabb időt töltök Szlovákiában, már érzem, hogy itt vagyok otthon. Utána meg azon töprengek, hogyan tudtam meglenni két hónapig Budapest nélkül. Az életem hozadéka ez. Jövök-megyek határokon át. Mindenütt jól érzem magam. A kapaszkodót mindenütt megtalálom. Queenstownban behúztam a függönyt a szobám ablakán. Segítettem magamon. Túlélő vagyok. Fülek nélkül is menne az élet, de minek? Fülek az én szívemben Fülekország.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/22. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene