Mit tanulhatunk a fáktól?

A fák titkos életéről Peter Wohlleben német természetvédő írt szerelmi vallomásnak is beillő könyvet.

A fák társas lények. Közösségbe szerveződnek, s nem csupán egymás mellett élnek, hanem támogatják is egymást: etetik a rászorulókat, a beteg, gyenge, csenevész szomszédjukat. De hogyan tudnak segíteni másokon, ha több méterre állnak egymástól?

Minden fa felelős minden fáért

A válasz a föld alatt keresendő. A fák a gyökérzetükkel kapcsolódnak össze, s ha szükséges, a gyökereikkel táplálják is egymást. Miért? Mert tudják, hogy önmagukban kevesek. Egy fa nem erdő. Egy fa ki van szolgáltatva szélnek, viharnak. Sok fa azonban együtt erdőt alkot, olyan ökoszisztémát, amely bizonyos fokú védettséget nyújt az időjárás szeszélyeivel szemben. Ha minden fa csak magával törődne, sokan közülük nem érnék meg az öregkort.

A fák közösségének (az erdőnek) nem érdeke, hogy elveszítse gyenge tagjait. Ha veszni hagynák az erőtlen társakat, azzal a többiek is veszítenének, mert hézagok keletkeznének a fák között, ami megzavarná a mikroklímát, s akkor már nem beszélhetnénk zárt erdőről, és könnyebben behatolna a forró napsütés és a viharos szél. Ezért támogatják beteg társaikat is, ezért látják el őket tápanyaggal. A fáktól szolidaritást, türelmet és empátiát tanulhatunk. Az erdőre is érvényes, hogy minden lánc csak annyira erős, amennyire erős a leggyengébb láncszem.

A telepített, mesterséges erdők esetében ez a fajta kölcsönös segítségnyújtás kevésbé működik. A monokultúrás erdők nem is hosszú életűek, mert képtelenek valódi hálózatként (közösségként) működni.

Miért hangos az erdő, és miért néma a kert?

A fák nem beszélnek. Ha az erdőben járunk, nem hallunk semmit. Olykor persze recsegnek-ropognak a fatörzsek és az ágak, zizegnek a levelek – de ez passzív módon történik, nem a fa akaratából. Valahogyan mégis kommunikálnak: például illatokkal! Hát ez is kommunikáció? Hogyne volna az, nálunk, embereknél is gyakran előfordul – egyesek nem véletlenül használnak parfümöt vagy dezodort. Arról nem is szólva, hogy a tudomány mai álláspontja szerint a partnerválasztásnál az egyik legfontosabb szempont a másik illata. Úgyhogy igen, létezik egy titkos illatnyelv, s ezt a fák is ismerik és használják.

De van más kommunikációs csatornájuk is a fáknak. Ehhez azonban külső segítségre van szükségük. Itt kerülnek képbe a gombák.

A gombák olyan szerepet töltenek be az erdőben, mint az internetes optikai kábelek: vékony szálaik keresztül-kasul behálózzák a talajt. Hihetetlen tény: egy teáskanál erdei földben több kilométernyi gombafonal található! Ezek a fonalak továbbítják a jelzéseket egyik fától a másikig. A fák megosztják egymással az információkat, rovarokról, szárazságról, egyéb veszélyekről. S nemcsak ők kommunikálnak így az erdőben, hanem a cserjék, a füvek, a virágok is.

Ha viszont belépünk egy veteményeskertbe, ott a föld alatt is csönd van. A kultúrnövények süketnémák. A nemesítés révén ugyanis elveszítették azt a tulajdonságukat, hogy infókat közöljenek magukról. Így aztán könnyen válnak rovarok prédájává. Wohlleben szerint ez az egyik oka annak, hogy a modern mezőgazdaság miért használ olyan sok permetezőszert.

Megesszük-e a levéltetvek ürülékét?

A gombák tehát hírvivőként segítik a fákat. S mit kérnek ezért cserébe? Cukrot és egyéb szénhidrátokat. Így működik a partneri viszony. Egyetlen fa ugyanis kalóriák millióit tartalmazza, cukor, cellulóz és más szénhidrátok formájában, de tartalmaz vizet és ritka ásványi sókat is.

A gombák mindezt megkapják a fáktól, de a kincsekhez mások is hozzá akarnak férni. Például a tetvek. A levéltetű belekapaszkodik a levelek ereibe, és teleissza magát. De mivel cukorra speciel nincs szüksége, azt nagy cseppekben kiüríti magából – ezért hull cukros „eső” a levéltetvek által ellepett fák alatt (s lesz ragacsos az autónk, ha ilyen fák alatt parkolunk). Újabb hihetetlen tény: egy négyzetkilométernyi erdőre vetítve a tetvek több száz tonna cukrot képesek lecsapolni a fákból!

A méhek azonban nem hagyják kárba veszni a tetvek által kipottyantott cukros oldatot, felszívják az édes cseppeket, a kaptárban pedig visszaöklendezik. Nem hangzik túl gusztusosan, de a levéltetvek ürülékéből – amelyet előbb megesznek, majd visszaöklendeznek a méhek – lesz a mézharmat, sokunk kedvelt csemegéje.

Vitorlákat bevonni!

A fák akkor tankolnak vízből, amikor van elég csapadék. Egy kifejlett bükkfa naponta több mint 500 liter vizet képes az ágain és a levelein keresztüláramoltatni. Ha szárazság van, és a fák nem hagytak tartalékot, akkor megrepedhet a kéreg a törzsükön, s a hasadékon át kártékony gombaspórák jutnak be. Úgyhogy a fák igyekeznek bezárni a sebhelyet, és egy életre megtanulják a leckét: nem szabad az összes nedvességet fölpumpálni a talajból.

A fák azzal az imperatívusszal nőnek föl, hogy a törzsüknek egyenesnek kell lennie, a gyökereik pedig lehetőleg szimmetrikusan terjedjenek minden irányba. Miért? Hogy szilárdan kapaszkodhassanak a talajba, és ne döntse ki őket a szél.

A lomblevelű fák is ilyen megfontolásból hullajtják el leveleiket: így akarnak kitérni a tél viszontagságai elől. Az őszi esőknek köszönhetően ugyanis az erdőben fellazul a talaj, s ha olyankor a szél belekapaszkodhatna a lombkoronába, könnyen kidöntené a hatalmas fákat is. Ezért a fa ősszel megszabadul a leveleitől – mint a hajó, amely bevonja a vitorlákat.

Meddig él egy fa?

Ahogy nekünk, embereknek is van bőrünk, amely a belső szerveket védelmezi a külvilágtól, éppígy van a fáknak is, csak kéregnek nevezzük. A fiatal fák kérge sima (mint a kisbabák bőre), s ahogy öregszenek, úgy ráncosodnak ők is: kialakulnak a redők.

Sok minden azonban fordítva történik a fáknál, mint az embernél. Minél öregebb egy fa, annál gyorsabban nő. Miért? Mert az idősebb fák több biomasszát termelnek, s így kedvezőbb lesz alattuk a talaj összetétele. Az öreg fa tehát nem azt jelenti, hogy gyenge, hajlott és fogékonyabb a betegségekre. Éppen ellenkezőleg: lendületes, produktív és ereje teljében van.

Ez a produktivitás persze csak a termésre vonatkozik, nem az utódokra. A fák ugyanis hiába élnek általában ötször annyi ideig, mint az emberek – a bükkfák 400, a tölgyfák akár 500 évig is –, ezalatt a több száz év alatt statisztikailag csupán egyetlen utódot nevelnek föl. A bükkfa például hiába hoz élete során 100 milliónál is több termést, a makkokat megeszik a vaddisznók és az őzek, vagy humusszá bontják le a gombák és a baktériumok.

Ha a mag leesik a fáról, akkor már csak a szél vagy egy állat viheti máshová. Hogy hová, az lutri. Olykor több kilométerre is – egyes fafajták a repülést segítő eszközökkel (forgószárnyakkal) is ellátják terméseiket, hogy a szél minél messzebb vigye el őket. A nehéz termést hozó fajok (tölgy, bükk, gesztenye) abban bízhatnak, hogy az állatok (egerek, mókusok, szajkók) elrejtik valahol a termést, és megfeledkeznek róla.

Boldogtalan városlakók

A fáknak vannak érzéseik. Például fáj nekik, ha rágcsálják őket. Ilyenkor reagálnak is, ellenanyagot juttatnak oda, s a zöld levél, amely addig zamatos étel volt, keserűvé változik. Ez persze nem megy gyorsan, néha órákba telik, amíg a fa megváltoztatja a levelek ízét.

A diófa is a leveleiben tárolt anyagokkal védekezik a rovarok ellen. Wohlleben azt tanácsolja, ha csöndes és nyugodt helyen szeretnénk padot felállítani, diófa alatt tegyük, mert ott a legkisebb a valószínűsége annak, hogy összecsípnek bennünket a szúnyogok.

A városi fák kevésbé boldogok, mint vadon élő rokonaik. S nemcsak azért, mert a városokban nincs puha, humuszban gazdag, nedves talaj, s a városi fáknak csak keményre döngölt, kizsigerelt föld jut, hanem mert egyfolytában kipufogógázt szívnak, szenvednek a kutyák vizeletétől (amely kimarja a kérget) és a téli sószórástól, és állandó a lábdobogás a gyökerek fölött. S hogy mindez ne legyen elég, az esztétika jegyében gyakran meg is csonkítják – „legallyazzák” – őket.

Irány az erdő!

Azt tudjuk, hogy a fák rögzítik a tapasztalatokat, és képesek tanulni. Azt viszont még nem tudjuk, hogy van-e agyuk, s ha van, az hol található. Valószínűleg a gyökérzetben, mivel ez a fa legtartósabb és legvédettebb része, és a gyökérvégződésekben az agyi struktúrákhoz hasonló képződmények találhatók.

Amikor legközelebb erdőben járunk, gondoljunk arra, hogy a fák is érző és emlékező lények. Egy erdei séta egyébként is oxigénzuhannyal ér föl: a fák alatt tisztább a levegő, mert a levelek kiszűrik a lebegő részecskéket, az olyan ballasztanyagokat, mint a korom, a talajpor, a pollenek – négyzetkilométerenként akár több ezer tonnát is évente!

Az erdei kirándulások jótékony hatása az emberi immunrendszerre ráadásul már tudományosan is bizonyított: ilyenkor a vérnyomásunk, a tüdőkapacitásunk és az ereink rugalmassága is kedvezőbb értékeket mutat, mint a városban tett sétáink során.

A cikk a nyomtatott Vasárnap 2022/17. számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene