Mi lett vele? Muszte Anna

Pár perc az egész jelenet, mégis mély nyomot hagy a nézőben, akárcsak Szindbádban, Krúdy Gyula felejthetetlen hősében. Muszte Anna főiskolás volt még, amikor Huszárik Zoltántól megkapta a szerepet. Pontosan ötven évvel ezelőtt. 2007-ig vidéki színházakban játszott. Hol nagyobb szerepeket, hol kisebbeket, hol jobb rendezőkkel, hol gyengébbekkel. A legtöbb évet Békéscsabán töltötte, ott állt legutóbb színpadon. Ötven éve játszott Fábri Zoltán filmjében, a Hangyabolyban és a Szinetár Miklós rendezte Rózsa Sándor című televíziós produkcióban is. De 2007 után mintha a föld nyelte volna el. Senki nem tudta, mi történt vele. A halvány reményét sem láttam annak, hogy megtalálom valahol. A békéscsabai színházban egyszerűen eltűntnek nyilvánították. A színészegyeztető nagykönyvéből kikopott a neve. Pályatársai azt sem vették biztosra, hogy még él.

Évekig kerestem Muszte Annát. Most, hogy szívós nyomozótársam akadt ez ügyben, megtaláltam végre. De újabb falba ütköztem, amelyet ő húzott fel előttem. Nem akart nyilatkozni. „Beteg vagyok, nem érzem jól magam, különben sem történik velem semmi érdemleges.” Hiába győzködtem, hajthatatlan volt. Hosszú hetekig. Minden alkalommal udvariasan elutasított. Igaz, a kiskaput nyitva hagyta előttem. „Majd máskor. Ha jobban leszek.” És egy nap azt mondta: „Akkor most!”

Muszte Anna nagy tehetségű színésznő, nem véletlenül került be Fábri Zoltán, Szinetár Miklós, Huszárik Zoltán és mások ma már klasszikusnak számító alkotásába. Szavai minden filmben tisztán csengenek, varázsos lénye minden szerepén átviláglik, szuggesztív játékával minden történetet valóssá tesz.

Még mielőtt az első kérdést feltettem volna neki, közölte: két agyvérzés után egyedül él pesti lakásában, nem teljes felépülése rengeteg erőfeszítésébe került, s bár a nehezén talán már túl van, a küzdelem nem ért még véget. Beszédén mindenesetre semmit nem érezni abból, amin átment. Csak a mozgása, az fékezi mindennapi létezésében.

Nem a legkönnyebb szívvel kérdezem a Rózsa Sándorról, hisz nemrég ment el Oszter Sándor, a sorozat címszereplője. Ön hogyan került a filmbe?

Budán laktam akkoriban. Szaladtam a buszra. Rohantam be a főiskolára. Egy kocsi majdnem elütött. Szinetár Miklós ült benne. Ő vezette. Szerencsére nem lett bajom, időben sikerült lefékeznie. „Anna, hova siet? – tudakolta. – Jöjjön, szálljon be, elviszem!” – mondta. Útközben elkezdtem dudorászni mellette. Ő meg, hogy volna egy kis szerep, elvállalnám-e? És kihívott a filmgyárba. Ott ücsörgött a kapuban Oszter Sándor. „Jöttél a filmbe?” – kérdezte. Jaj, de én nem voltam szép sosem! Csurkába fogták a hajamat, nagy volt a szám, ahogy mosolyogtam. Csináltak rólam pár fotót, Szinetár rábólintott, és aláíratták velem a szerződést. Akkor közölték, hogy én játszom a női főszerepet, Veszelka Juliskát. Majd leestem a székről.

Nem is sejtette, kit fog játszani?

Nem tudtam, hogy ilyen jó szerepet kaptam. Azt hittem, hogy olyan kis akármilyet. Azt is szívesen elvállaltam volna, mert nagyon szimpatikus volt nekem ez az ember. A Szinetár! Végtelenül kedves, kulturált. Annyira szerettem, ahogy beszélt! Ahogy feltett egy-egy kérdést a kocsiban. Másodéves voltam. Tudni akarta, hogyan készülök a vizsgára.

Közben szélesre nyitott egy kaput Anna előtt.

Budapesti lány voltam, aki vidéken született. Az iskoláimat már a fővárosban végeztem, de hatéves koromig vidéken éltem.

Emlékezik még valamire abból a hat évből?

Sok mindenre. A nagymamám nevelt. Rengeteg erőt adott a falusi élet. Kutya, macska, ló, volt minden a háznál. Amikor a mamáék hajnalban elindultak a szőlőbe, mentem utánuk biciklivel. Tizenöt éves koromig a nyarakat töltöttem náluk. A szüleim akkor már Pesten éltek.

A Rózsa Sándor közege nem lehetett hát idegen.

Egyáltalán. Otthon éreztem magam a Szeged melletti tanyán, ahol a forgatás zajlott. Mindenki természetesen, közvetlenül viselkedett. A statisztákat a helybeliek közül választották ki. Oszter Sándor már a filmgyári találkozásnál szimpatikusnak talált. Kedves volt. A menzán együtt ebédeltünk, de megvártuk, míg elment a tömeg. Észrevettük, hogy mi a fene, ennyi mindenben hasonlítunk egymásra? Később, a forgatáson már barátság lett köztünk. Bicskával szeletelte a szalonnát és a hagymát. Mindig megkínált. Néztem, ahogy jóízűen falatozott, ahogy a vidéki emberek esznek, ő meg azt hitte, éhes vagyok. A forgatás után ritkán találkoztunk. Olyankor is a véletlen hozott össze bennünket. Alexandra, a lánya vendégként Békéscsabán játszott. Sándor lejött, megnézte az előadást, gratulált, kicsit beszélgettünk, de nem volt tartós kapcsolat köztünk.

Cserhalmi György is játszott a sorozatban.

Meg Zala Márk, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Balázsovits Lajos, akivel később a Hahó, a tenger!-ben férj és feleség voltunk. Cserhalmival a főiskolán találkozgattunk, de csak ebben az egy filmben dolgoztunk együtt. Horváth Terike isteni csoda volt. Szókimondó is. Hozzám úgy viszonyult, mint egy igazi édesanya. Nagyon sokat segített. Pátyolgatott mint színinövendéket.

Lehet, hogy a fiatalkori önmagát látta Annában.

Elképzelhető. Mindent megigazított rajtam. A ruhát, a nyakláncot. Azt akarta, hogy minden rendesen álljon rajtam. A felvételre is felkészített, hogyan álljak neki. Nagyon odaadó volt, és hozzám igazán kedves.

Ugyanaz évben, 1971-ben Fábri Zoltán a Hangyabolyba választotta be.

Abban is csodás kollégák voltak. Törőcsik Mari, Makay Margit, Vass Éva, Molnár Piroska, Patkós Irma, Temessy Hédi. Mi, lányok néztük az udvaron, ahogy a lovak párosultak. Én olyan arcot vágtam, hogy a Fábrinak az nagyon tetszett. Később a Magyarokban is játszottam nála. Ott egy parasztasszony voltam.

Még a föld szagát is éreztem a játékában.

Ehhez olyan rendező kellett, mint Fábri. Mindig tudta, mit akar. Nem kellett sokat magyaráznia. Én nagyon jól éreztem magam a filmes közegben. A színházban is, de a filmezés valahogy természetesebb volt nekem.

Szinetár Miklós is hívta újra, a Csárdáskirálynőbe.

Ott kis szerepem volt. Szinetár a sztárokkal volt elfoglalva. Anna Moffóval, Psota Irénnel, Latinovits Zoltánnal, Németh Sándorral. Én csak ott elkavarogtam a táncosok között.

És jött a Szindbád, Huszárik Zoltánnal. Egy költői nőalak, a virágáruslány. A film legtragikusabb alakja.

Csodálatos felvétel. Párnákat raktak alám, amikor a hóban feküdtem. Nem emlékszem, hol akadt meg rajtam Huszárik szeme. Talán a főiskolán, vagy látott egy képet rólam a filmgyárban. Nem tudom. Megnéztem egy rövidfilmjét a lovakról. Az Elégiát. Jaj, gyönyörű film! Magamban azt mondtam, ha én egyszer egy ilyen rendezővel dolgozhatnék! És bejött. Kiválasztott. De majdnem kivágtak a főiskoláról. Másodévesként még nem volt szabad filmeznünk, én meg elmentem. Már nem emlékszem, ki akart kirúgni, csak arra, hogy Várkonyi Zoltán megmentett.

Huszárik milyen volt?

Végtelenül kedves, nagy emberszeretettel és igazságérzettel. Mindent megtanultam, amit csak lehetett. Az egész jelenetet. Latinovits szövegét is, nemcsak a sajátomat. Izgultam, hogy elfogadjon, mert ő is elég szókimondó volt. Ha valaki nem tetszett neki, elküldte. Huszárik izgult is miattam. Féltett, nehogy Latinovitsnak baja legyen velem. Leguggolt mellénk, úgy nézte, hogy sikerüljön minden. De én oda-vissza tudtam a szövegünket. „Itt mit mondok?” – kérdezte Latinovits. Elmondtam neki. „Erre maga mit felel?” Azt is elmondtam neki. „Na jó, és erre én?” Így volt, bizony így! Huszárik végig drukkolt, hogy minden rendben legyen.

Gyarmathy Lívia filmjében, a Minden szerdánban Jiří Menzel felesége volt.

Az is szép emlék, bár eleinte nehezen értettük meg egymást. „Milyen a magyar humor?” – Menzel folyamatosan ezt latolgatta. Attól függ, mondtam. Ő a humorából akart valamit felcsillantani. Nekem nehezebben jött össze. Az ember egy filmnél soha nem tudja előre, mit fog csinálni. Mint két tücsök, úgy ciripeltünk. Menzel csehül mondta a magáét, én meg magyarul. Nagyon rendes volt. Próbáltunk közös nevezőre jutni. Nem mondta, hogy ilyen legyek, vagy olyan, csak irányt mutatott a viselkedésével.

Békéscsabán több mint tíz évet lehúzott. Másutt jóval kevesebbet.

Ahogy szerződést kaptam, úgy mentem különböző helyekre. Mindenütt addig maradtam, amíg foglalkoztattak. Pécsen Galina Volcsekkel, a moszkvai Szovremennyik Színház híres rendezőjével dolgozhattam. A Szerelvény a hátországban című darabot vitte színre. Azt szerettem nagyon. Nála mindent komolyan kellett venni. Nem is akarom ragozni. Külön tanulmány, ahogy egy orosz rendező dolgozik. Én szerepekhez kötöm, hol hogyan éreztem magam. Volt, ahol megtaláltam a számításaimat, volt, ahol nem. Ahol nem, onnan el is szerződtem. Békéscsabáról az igazgatóváltás után jöttem el. Eljátszottam a Dajkát a Rómeó és Júliában, aztán nem nagyon terveztek már velem. Mint a megye színésznője, oklevelet is kaptam, amikor eljöttem. Többre nem jutottam. Visszajöttem Pestre, de már nem játszottam. Baleset ért. Agyvérzés. Egymás után kétszer. Itthon kellett maradnom.

Csodával határos módon szépen felépült.

Mások is ezt mondják. A kórházban még járni sem tudtam. Borzalmas emlékek. Nagyon nehezen szedtem össze magam. Gyógytornász járt hozzám, többen is segítettek, hogy rendbe jöjjek.

A beszédén nyoma sincs a történteknek.

Ennek nagyon örülök. De az utcára csak ritkán merészkedem le. Félek. Bottal és kísérettel járok. Bevásárolni még nem tudok. A pályámmal egyáltalán nem foglalkozom. Tévét nézek. Pihengetek. Várom, hogy a Jóisten megsegítsen. Kilencvenhárom éves édesanyám nemrég költözött be az idősek otthonába. Nagyothall, de tudunk kommunikálni. Örülök, hogy még él. Rokonok nincsenek. Egyedül vagyok. A családsegítő központból járnak hozzám. Gondozók vigyáznak rám. Remélem, leszek még jobb állapotban is. Most maradjunk ennyiben. Elfáradtam. Engedje meg, hogy elbúcsúzzam.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/14. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene