Egy százalék esély

„Nagyon sokáig nem tudott a történtekről beszélni. Sokáig hallgatott, bezárkózott, és bizony előfordult, hogy ingerült lett, ha csak egymás között is beszélni kezdtünk róla” – mondja halkan Éva, a feleség. Nem is csoda, hisz János az életéért küzdött heteken át. De mi is történt azon a bizonyos napon?

Csak egy kis hátfájás

János az egészségügyben dolgozott hosszú évekig, mentősként. „Igaz, sofőr voltam, de ahogy átléptem a gyorsmentősökhöz, ugyanúgy képeznem kellett magam, mint a nővéreknek. Bármilyen esethez hívtak, nekem is ki kellett vennem a részem, és ahhoz, hogy ott dolgozhassak, tanulnom és vizsgáznom kellett. Szép volt, jó volt, de egy idő után úgy éreztem, ki kell szállnom az örökös körforgásból. Nyugalomra vágytam, falura költöztünk, és belevetettem magam a házunk felújításába. Annyira élveztem a szabadságot, örültem, ha valamit is haladtam a munkával, hogy most már bevallom, néha talán kicsit túl is hajtottam magam.” Amikor az első tünetek jelentkeztek, egyszerű hátfájásra panaszkodott, felkerestek egy ideggyógyászt, és megkezdődött a kezelés. Infúziót kapott, de a panaszai nemhogy szűntek, mindinkább erősödtek. „Az utolsót már nem is kaptam meg. Reggelig guggoltam, és csak az előrehajolásnál enyhült kicsit a fájdalom. Sokáig tiltakoztam, hogy mentőt hívjanak. Mi, egészségügyisek már csak ilyenek vagyunk – neveti el magát –, nem akartam, hogy pont műszakváltáskor kelljen kijönniük.” De csak győzött a józan ész, végül hallgatott a feleségére. Mire a mentősök kiértek, már nagyon rosszul volt. Azonnal tették, amit kell, s akkor már látták, baj van. Jánost a legközelebbi kórházba szállították, ahol közölték a családdal, nincs túl sok esélye a túlélésre, olyan nagy mértékű infarktust kapott.

„Azt mondták, beengednek hozzá néhány percre, hogy elbúcsúzhassak tőle – mondja a felesége. Hangja zaklatott, szemében könnyek, ahogy három év távlatából visszaidézi azt a szörnyű pillanatot. – Nem értettem, miről beszélnek! Az, hogy elveszítjük, a legrosszabb álmomban sem jutott eszembe. Egyre csak arra gondoltam, hogy azonnal tennünk kell valamit. – És attól a pillanattól égni kezdtek a telefonvonalak. – Mindenkit hívtam, és könyörögtem, hogy segítsenek. Végtelennek tűnő percek következtek, mire eldöntötték, tovább szállítják a férjemet a kassai szívklinikára. Akkor még úgy tudtuk, onnan majd Pozsonyba viszik.” Mint később kiderült, ez lehetetlen volt már, azonnal műteni kellett. Az orvoscsoport kapcsolatba lépett a pozsonyi klinikával, így valósult meg a közel kilencórás műtét.

Semmi biztató jel

„Míg tartott, nem néztük az időt, csak imádkoztunk – folytatja Éva összekulcsolt kezekkel. – Volt, hogy a lócán ültem, a sarokban guggoltam, járkáltam fel-alá, és úgy éreztem, sohasem nyílik ki a műtő ajtaja.” Este nyolckor végre megjelent az operációt végző orvos, és közölte, semmi biztatót nem tud mondani. Meg kell várni a következő napot, hogyan alakulnak a dolgok. Ők mindent megtettek, amit tudtak. Jánosnak ugyanis koszorúér-szűkülete volt, amiből kettő kilencvenszázalékos dugulás, egy pedig megrepedt. Életmentő koszorúér-áthidaló műtétet (bypass) kellett végezniük. „Talán egy százalék esélyt adunk a túlélésre, ezekkel a szavakkal fejezte be az orvos a felvilágosítást. Arra kértem, engedje meg, hogy láthassam. Nagy könnyebbség volt, hogy bármikor meglátogathattuk, vagy ha információra volt szükségünk, telefonálhattunk.” Jánost még négy alkalommal vitték vissza a műtőbe. Az első beavatkozás után komplikációk léptek fel, ami miatt újból sürgősen műteni kellett. Az egyik áthidalás vérezni kezdett, feküdt nyitott mellkassal, és volt, hogy dialízisre is kapcsolták. A fertőzések miatt antibiotikumos kezelést is kapott. „Amikor az orvosok az ágyam körül tanácskoztak, úgy éreztem magam, mintha egy filmet forgattak volna, és én volnék a főszereplője. Bevallom, azért bosszantott, hogy teljesen ki voltam szolgáltatva, de hálás vagyok a csapatmunkáért, amit az orvosok, nővérek és ápolók végeztek. Ahogy tornáztattak, ha kellett, fordítottak egyik oldalról a másikra, az komoly odafigyelést igényelt, hisz rengeteg cső volt kivezetve a mellkasomból, a hasüregből és mindkét lábamból. Míg nem tudtam kommunikálni, és a családomnak szerettem volna mondani valamit, kaptam papírt és tollat, leírtam, mit szeretnék üzenni, de csak ákombákom volt” – mondja János. „Itthon aztán kibogoztuk, Szeretlek titeket, ez volt az üzenet” – teszi hozzá a felesége.

Motiváció

Néhány nap után az intenzívről a sebészeti osztályra került. „Olyan voltam, mint egy rongybaba. Próbáltak felültetni, de csak úgy tudtam ülve maradni, ha jól kitámasztottak párnákkal minden oldalról. Ám akkor már a jövőről gondolkoztam. Eldöntöttem, ha innen kikerülök, veszek egy csónakot” – meséli tovább halvány mosollyal az arcán János. A folyamatos torna meghozta az eredményt. „Az első ebédemet még a betegszobába hozták, aztán kaptam egy járókeretet. Azzal motiváltak, hogy a következő adagot már a többiekkel az étkezőben fogyasszam el. Ami azt jelentette, menjek, járjak, mozogjak minél többet, minél gyakrabban. Nehéz volt, de mivel már voltak terveim, nem hagyhattam el magam. A családom folyamatosan mellettem állt, jöttek, amikor csak tudtak, ők is sokat segítettek. Nélkülük talán nem is sikerült volna.”

Hazatérés

Végre eljött a nap, amikor kiengedték a kórházból. Azt mondja, olyan érzés volt, mintha újjászületett volna. „Miután hazajöttem, nagyon óvatosan kellett visszatérnem a mindennapi életbe. Sokat jelentett a családom, a barátok és az akkori kezelőorvosom hozzáállása. Figyelnünk kellett arra is, hogy a sebem el ne fertőződjön, az itthoni kötözéseket is megoldottuk szakmai segítséggel. Az első kontroll alkalmával azt kérdezte az orvos, járok-e templomba. Meglepődtem a kérdésén, nem tudtam mire vélni. Mondtam, igen, de nem rendszeresen. A válasza még inkább meglepő volt. Azt mondta, akkor kezdjek el rendszeresen járni, mert az én életemet nem ők, hanem a felettünk való mentette meg, és közben mutatóujját az ég felé emelte. Hát ennyire nem hittek a gyógyulásomban? Most, ennyi év után már könnyebben idézem fel a történteket, de amíg nem éreztem magam elég erősnek, kis túlzással egészségesnek, amíg nem bizonyítottam be magamnak, hogy igenis elvégzek bizonyos dolgokat, addig beszélni, hallani sem akartam az egészről. Most már sokkal könnyebb. Megnyugtat, ha délutánonként kis csónakomban horgászok, nézem, hallgatom a vizet, gyönyörködöm a természet minden szépségében. De sokáig nem maradhatok, a párom aggódik. Most már korábban sötétedik, korábban kell hazajönnöm.” Azt mondja, gyakran eszébe jut az egyik esti vizit. És hogy el tudjam képzelni, hogyan is zajlott, János, hogy oldja az addigi beszélgetés komolyságát, el is játssza nekem a történteket. „Ketten voltunk a betegszobán, mikor bejött az orvos, aki tagja volt a műtétet végző csoportnak. Az ágyam mellett elmenet csak rám nézett összevont szemöldökkel, majd megállt a másik beteg ágyánál. Kellemesen elbeszélgetett vele, kikérdezte, megnyugtatta. Távozóban az én ágyam mellett újra összevont szemöldökkel haladt el, s csak annyit mondott az orra alatt, no, ezt sem gondoltuk volna. És én csak mosolyogtam. Hát ez az igazi győzelem!”

Szöveg Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/38. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene