Látástól vakulásig: két látássérült férfi rendkívüli története

„A lányommal épp focimeccsen voltunk, és azt vettem észre, hogy zavar a reflektorfény. Elkezdtem sorra járni az orvosokat, így tudtam meg, hogy agyi artériás trombózisom van, és megsérült a látóideghártyám. A jobb szememre semmit sem látok. Nem sötétséget, hanem semmit. Olyan, mintha a kézfejeddel próbálnál nézni. A bal szememnél 95%-os a látásvesztés. Ez annyit jelent, hogy ismerős környezetben könnyebben elboldogulok. Meg tudom fogni a poharat, mert ki tudom következtetni, hol van. Azt mondták, hogy soha többé nem fogok látni, én azonban hiszem, hogy javulhat a látásom” – meséli Péter a történetét.

Róbert hatéves volt, amikor kiderült, hogy szürkehályogja van. „A jobb szememre gyerekkorom óta nem láttam. Számomra ez volt a normális, nem tudatosítottam, hogy mások nem így látnak. Szemtekerezgéssel (akaratlan, ritmusos szemmozgás – a szerk. megjegyzése) is küzdöttem. Ez nagyon kellemetlen, mert minden, amit láttam, remegett. Főleg idegen helyen jött elő, amikor nagyon koncentráltam, fókuszáltam. Megesett, hogy nem tudtam megfogni a kilincset a boltból kifelé menet. 18 évesen aztán zöldhályogot diagnosztizáltak nálam. A magas szemnyomás miatt elkezdett roncsolódni a látóidegem, 39 éves koromra pedig teljesen megvakultam. Az átmeneti időszak volt a legrosszabb, ahogy folyamatosan veszítettem el a látásom. Olyan volt, mintha állandóan köd lenne körülöttem. Később már az alakokat, a tárgyak kontúrjait sem tudtam kivenni, végül bekövetkezett a teljes szürkeség. Az elején hetekig csak aludtam.”

Az irodalom mint mentőöv

Mindkét férfi életében fontos szerepe van az irodalomnak. Róbert olvas és ír. Péter rendhagyó irodalomórákat tart, és hangoskönyvek készítésében vesz részt. „Az adott helyzetből kell kihozni a legtöbbet. Nyilván vannak nehéz napok, de igyekszem keresni a lehetőségeket, hogy mit tudnék csinálni, mi az, amire másnak is szüksége lehet abból a tudásból, amit én nyújtani tudok. A Vakok és Gyengénlátók Bükki Egyesületével rendhagyó irodalomórákat tartunk, illetve hangoskönyveket készítünk. Ennek szlovákiai vonatkozása is van, ugyanis a dunamocsi származású Lajos András színművész jár velünk ezekre az órákra előadni, ő olvas fel. Az alelnökünk angoltanár, így egy kicsit ez a nyelv is megjelenik az órákon. Ha pedig minden jól megy, hamarosan Szlovákiában is tartunk majd ilyen órákat.”

Róbertnek három könyve jelent meg. Novelláit, humoros és szatirikus történeteit internetes blogján teszi közzé. Utolsó harapás című regényét lapunk folytatásosan közölte. Most az írás háttérbe szorul nála, inkább olvas. „Egy felolvasóprogrammal olvastatok fel. Hangoskönyveket nem igazán hallgatok, mert azok már interpretálva adják át a könyveket. Én jobban élvezem, ha magam értelmezen a történetet. Eltereli a figyelmem, ha színész olvas fel. Ráadásul a felolvasás sokszor lassú nekem, a számítógépes felolvasást is felgyorsítom. Így tudom a leginkább imitálni az időszakot, amikor még valóban olvastam. Regényeket, ismeretterjesztő könyveket, gazdaságtant, thrillert... Tényleg rengeteget olvasok, listát is vezetek róla. Ebben az évben 128 könyvnél járok. Az írást elhanyagoltam mostanság. Ha írok is valamit, azt sokszor kitörlöm, mert nem tetszik. El van kezdve három regényem… De most valahogy motiválatlan vagyok. Pedig az Utolsó harapásra rengeteg pozitív visszajelzést kaptam.”

Negatív tapasztalatok

Ha az ember látássérült, minden sokkal bonyolultabb számára. Gyakran kell segítséget, útbaigazítást kérnie. Péter bátran mozog egyedül. Szerinte ott kezdődik a probléma, ha lekezelik. „Volt, hogy utánam kiabálták, hogy mit mászkálok egyedül, ha nem látok. Szintén gyakori jelenség, hogy a vaksághoz értelmi fogyatékosságot is társítanak.”

Róbertet gyerekkora óta csúfolják a szeme miatt. „Szemüveget nem szeretek hordani, pedig csúnyák lehetnek a szemeim, de nem érdekel. Gyerekként kancsal voltam. Akkor ezért kaptam beszólásokat, de úgy voltam vele, hogy addig jó, amíg emiatt csúfolnak, és nem tudják, hogy az egyik szememre vak vagyok. Próbáltam titkolni a vakságot. Nem tudom megérteni, hogy miért zavar másokat, ha valaki vak.”

Újra látni

Roska Botond magyar származású neurobiológus állítja, hogy nincs olyan vakság, amely ne lenne gyógyítható. Péter egyetért vele. „Rengeteg előadását meghallgattam, és mindenkinek csak ajánlani tudom: egy komoly szakember azt mondja, hogy a vakság gyógyítható. Ez hihetetlenül sok motivációt ad, visszahozza az életkedvet. Ha újra láthatnék, akkor a lányomat szeretném elsőként megnézni, mert hét éve csak sejtem, hogy mennyit változott. Utána pedig kimennék a Bükkbe, és alaposan szétnéznék.”

Róbert nem ennyire bizakodó, nem hiszi, hogy visszanyerheti a látását. „Bár az orvostudomány nagyon előrehaladott, így el tudom képzelni, hogy egyszer lesz erre valamilyen megoldás. Régebben többet álmodoztam arról, hogy majd újra látni fogok, és beutazom a világot. De ha fel is ajánlanák, hogy újra láthatok, nem biztos, hogy igent mondanék. Attól függ, hogy mennyire kapnám vissza a látásom: az átmeneti, ködös időszakot nem szeretném megint átélni.”

Úton-útfélen

A tömegközlekedés, egy-egy új helyre való eljutás látóként sem kis kihívás. Eltévedni nagyon könnyű, és még ismerős terepen is találkozhatunk váratlan szituációkkal. Péternek ez nem szegi kedvét, fehér botjával leggyakrabban Miskolc és Budapest utcáit koptatja. „Ha nagy változások nincsenek, akkor ismerős környezetben simán elboldogulok. A villamost preferálom, mert azt nem tudják úgy elterelni, mint egy buszt. Óriási segítség, ha a járművön bemondják, hogy melyik megállóban vagyunk. Állítólag van arra is törekvés, hogy a megállóban is elhangozzon, hogy melyik busz érkezett. Előfordul, hogy meg kell kérdeznem az utastársaimtól, hogy melyik busz, villamos állt be a megállóba. Változó, hogy segítenek-e vagy nem. Volt olyan, hogy a buszsofőr volt az, aki nem akart válaszolni, de szerencsére az utasok kisegítettek. Ha leszálltam, nagy segítség, ha a zebránál sípol a jelzőlámpa, szintén fontos, hogy a lépcsők mellett legyen korlát. Esőben nagyon nehéz közlekednem, olyankor inkább nem is megyek sehová. Ha az ember elveszíti a látását, akkor egy olyan tanulási folyamaton megy keresztül, mint egy gyerek: ezt-azt újra meg kell tanulnia, még a késsel-villával evést is.”

Róbert nem szívesen megy egyedül idegen helyekre, legtöbb idejét szőgyéni otthonában tölti, például zenéléssel. „Most újra elkezdtem gitározni. Tíz évig nem nyúltam a hangszeremhez. Újratanulom, amit tudtam. Ha ideges vagyok, előveszem a gitárt, és pengetek, nekem ez terápia.” Ha mégis útra kel, akkor az asszisztensével megy mindenhová, ahová csak teheti. „Ilyenkor nincs nálam bot, és szemüveget se veszek fel, hogy legalább a fények változását érzékelhessem.”

Péter fehér bottal közlekedik, de vakvezető kutyával is van tapasztalata. „Úgy vagyok vele, hogy mivel nekem van egy kis látásmaradványom, ezért a kutyusok maradjanak meg olyanoknak, akiknek nagyobb szüksége van rá. De nem tartom kizártnak, hogy egyszer lesz egy ilyen kutyám.”

Ünnepi benyomások

Róbert azt mondja, hogy számára a nyugalom és a csend jelenti az igazi ünnepet. „Mivel nem látok, sokkal érzékenyebb vagyok a hangokra. Hiába élek falun, sosincs csend, és ez eléggé zavar. Jó lenne, ha legalább karácsonykor csend lenne. A díszítésből én nem tapasztalok semmit. Azt érzékelem még ilyentájt, hogy sokan vannak a boltban, néha nekem jönnek. Sok mindent kell kikerülnöm.”

Péter látóként sem a külsőségek miatt szerette a karácsonyt. „Esténként kicsit más az utcán a világítás, mint máskor, de ezt inkább sejtem, mint látom. A hangulatot viszont érzem. Az üzletekben szólnak az ilyenkor szokásos zenék, jönnek-mennek az emberek. A kislányomon érzem azt a várakozást, ami bennem is megvolt gyerekkoromban. Amikor még láttam, akkor is jobban szerettem a hangulatot, mint a külsőséget.”

A cikk a Vasárnap családi magazin 50/51-es duplaszámában jelent meg, 2023. december 19-én.