Ambrus Ferenc: Egy rest feljegyzéseiből-A gyűjtő

És mégis, majdnem semmit nem tudtam róluk. Vagyis hát, Brigi, a kertészünk, aki néha-néha az embereivel az én műhelyem közelében is kapirgál, kotorgat, s olyankor benéz hozzám, mond egy-két újságot, hogy ne legyek má olyan elhagyatott és tudatlan. Brigi mondta, hogy ez a három alak, akiket én is látok itt caplatni, egészen felülről vannak, mert olyan híreket kaptak innen valakitől, hogy itt nagyon gyanús dolgok történnek, és ők ennek utána kell, hogy járjanak. Magának a vezérigazgatónak az utasítására. Csalásokra gyanakszanak, ezért kikértek maguknak vagy tíz dolgot, és ezt vizsgálgatják jó alaposan. Megtehettem volna, mert a főkertészünk nekem bizalmasom, hogy jobban is kikérdezem, de nem tettem, mert ez az egész nem az én dolgom.

– Jó napot, Dundi úr (pán Dundi), bejöhetünk?

Nem szeretem, ha így hívnak. Főleg az idegenektől nem szeretem. De az egyikük (mintha belém látott volna) igyekezett is rögtön kiigazítani önmagát, és bocsánatkérő bizonygatásba kezdett, hogy nem is zavarkodni akarnak, csak röviden szeretnének (aztán persze nem kevés idő lett belőle, leginkább az egyikük miatt, amihez persze én is hozzájárultam...) megtudni valamit a munkámról, meg talán egy kis kérésük is lenne. A második vagy a harmadik házi szilva után kiderült, hogy éppen végeztek az itteni munkájukkal, azért gondolták, hogy egy másfajta műhelyben tesznek látogatást, és kötik össze a kellemest a hasznossal. Persze, nem remélték, hogy egy ritka és jóízű ital mellett tehetik ezt meg. Én nem szoktam a munkahelyemen iszogatni, de az egyik régi, felújításra váró kabinetszekrény titkos fiókjában tartottam egy kis üveg házit, mert hát sose lehet tudni, mikor jön jól az ilyesmi. Mint például, ha valami nagy ember látszólag barátságos szándékkal néz be énhozzám. Mint most ezek hárman, akiknek jól is esett, amit tőlem kaptak. Mintha ez a kis itóka segítségükre is lett volna nekik fellélegezni valami nyomasztó munka után...

A szakmám dicséretével folytatta, aki a belépéskor Dundi urazott, majd hozzátette, hogy ezzel a nagyon szép munkával kapcsolatban szeretne beszélgetni velem, meg hogy hát éppen csak e miatt merészelnek most zavarni engemet. A beszélő két kollégája nem sokáig téblábolt a műhelyemben. Elfogadtak még egy kupica lélekmelegítőt, miközben nyugtatgattak, hogy az ilyen zűrzavaros időkben azzal kapcsolatban, hogy én itt rejtett fiókokban pálinkát tartok, szó sem lehet valami bűnről, ettől én ne is tartsak, ezt ők, a vezérigazgatóságunk egyik legfontosabb részlegének, az ellenőrzési osztálynak a munkatársai most akár írásban is adják nekem. Látják ők, hogy én nem ezzel élek itt nap mint nap, hanem elsősorban a munkám a mindenem, és az köt le leginkább. Elég csak körülnézni a restaurátor műhelyemben, biztattak tovább, meg a szomszédos raktárban, és a hozzá nem értő ember is hamar észreveszi, hogy itt a régi, megsérült vagy akár összetör kastélyberendezésből csillogó, pompás darabok kerülnek ki a kezem alól. Aztán az a másik kettő indult, mert hogy már második hete itt vannak, és még nem volt idejük megnézni a kastélyparkot, azt szeretnék most bejárni.

Rövidesen kiderült, hogy aki velem maradt, az a pozsonyi nagyfőnökség kontrollosztályának a vezetője. Amint kettesben maradtunk, az őt foglalkoztató ügyre tért: szeretne velem megbeszélni valamit, a segítségemet kérné egy ügyben. Meglepő szavak voltak ezek, ilyet ebben a cégben éntőlem nem szoktak kérni, hiszen csak egy kézműves vagyok itt, akinek utasításokat osztanak ki. Mintha megint megérezte volna, mi forog az agyamban, gyorsan folytatta: ne izguljon, az elénk tett iratokban a maga nevével nem találkoztunk az elmúlt napokban. Majdnem mindenkié előkerült, aki itt dolgozik, mert úgy tűnik, ennek a Gyuszikának az állomány nagyon nagy része falazott a csalásai és lopásai közben, de a maga személyére nem találtunk sehol sem utalást. No, mi sül még ki ebből, gondoltam egy kicsit izgatottan. Inkább meg is szólaltam, hogy nem is találhattak, mert én innen a műhelyemből egész nap ki nem teszem a lábam, ebédet is otthonról hozok, meg amúgy is itt érzem magam a legjobban. Még amit javítani kell, és éppen a kastélyban vagy a várban van, azt is egészen ide hozzák nekem. Nem kellett, hogy kitegye, válaszolt ez a főnök, de hagyjuk, nincs magával semmi baj, beszéljünk inkább az én magángondomról.

Nem tudtam, mi lehetett az ő magánbaja, de ha mondja, kiderül. Azzal kezdte, hogy ő tulajdonképpen egy gyűjtő. És most itt úgy nézzek rá a továbbiakban, hogy mint ilyen, nagy szerencséjének tartja, hogy itt lehet nálam. Hát ilyesfajta beszédre nem számítottam ettől az embertől. Aztán hamar kimondta, hogy mit gyűjt, és miért örül a műhelyemben való üldögélésnek. De közben azért csak fúrhatta az oldalát mindaz, amiben a másik két társával együtt az elmúlt két hétben kutakodott a múzeumunk irodaházában, mert megkérdezte tőlem, hogy a vár ideiglenes tetőszerkezetéről leszedett faanyagot azért csak észrevettem. Mit mondhattam volna neki? Itt volt az hetekig a műhely ablaka előtt, akkora nagy rakás, amit senkinek le nem tagadhattam volna. Főleg, hogy ez a nagyfőnökségről jött ember engemet lassan a bizalmába fogadott. Jó anyag volt az, innen osztogatták, az igazgató apja irányította az egészet, mondtam neki. Akkor talán sejti, mondta, hogy azzal semmi nem volt rendben, és a nagy része zsebre ment.

De váltott is gyorsan, mert ugye más ügyben tért be hozzám, nem a helyi múzeumi strici stiklijeit megtárgyalni. Bizony, fa, töprengett nekem hangosan. Bevallotta: régi órákat gyűjt, és néhány napja sikerült viszonylag jó pénzen hozzájutnia régi álmának darabjához – vásárolt egy bár hiányos, de minden részében olyan barokk állóórát, amilyenre nagyon régóta vágyott. De a gyönyörű intarziás óradobozról hiányzik az az ajtócska, amely elöl a láncokat és a súlyt takarja. Az óraszerkezetre azt mondta az, akitől vette, rendben van, be is mutatta neki a járását és a gyönyörű ütéseket. Azért ezt is még átnézeti egy öreg prágai órással, hadd legyen minden rendben. Amúgy nem bánta meg, hogy nincs meg az ajtócska, mert biztos volt benne, talál valakit, aki ezt a számára oly gyönyörű és becses darabot megfelelő módon kiegészíti, majd az egész óraházat ki is politúrozza. Csak tapasztalt, komoly szakembernek adhatja ezt a munkát, ugye megértem, és egyértelműen rám gondolt. Elvállalom-e?

Na, hát kiderült a pozsonyi főellenőr nagy magánbaja... Jól van, mondtam neki, előttem van, amiről beszél, de a dobozt ide kell hozni, illetve a rozsnyói, alagsori lakásunk melletti kis műhelykémbe. A helyieknek is ott javítgatok, nem itt a munkahelyemen. Az egész dobozt ide, kérdezte, kétszáznegyvenhárom centi hosszú... Másként nem fog menni, mondtam neki, kétszáz éves fa alapanyagot szerzek, van régi diófurnérom is, de az intarziát össze kell dolgozni az ajtó fölötti és az alatta levő intarziaberakásokkal, nehogy má első ránézésre félre menjen minden – ilyen munkát nem adok ki a kezemből. Neki még így is megéri, ide szállítja az óradobozt Pozsonyból, csak vállaljam. Az ajtó helye kilencvenszer negyvenöt centi, úgy számítsunk azzal a régi faanyaggal, mondta, amikor éppen betoppantak a parki sétából a kollégái. Leülni már nem akartak, de azért egy utolsó koccintásra szóló invitálást elfogadtak. Ez mosolyt is csalt az arcukra, leginkább persze a főnökére, az én új kuncsaftoméra.

Ambrus Ferenc