Kedves Olvasóink!

Verecke híres útján

A minap a könyveimet rendezgetve találtam rá egy régebbi jegyzetfüzetemre. Benne feljegyzések tanulmányutakról és kirándulásokról. Jó volt újra olvasni azokat a sorokat, amelyek történelmünk egyes korszakaihoz kapcsolódnak. Ilyen például a kelet-szlovákiai és kárpátaljai emlékhelyek megtekintése céljából szervezett tanulmányi kirándulás is. Először a gyönyörű környezetben pompázó betléri kastélyt és gyűjteményét tekintettük meg. Krasznahorka után a kassai városnézés következett. Meghatódva álltunk a dómban II. Rákóczi Ferenc sírboltja előtt, akinek hamvait 1906-ban hozták haza Rodostóból, hogy 1920-ban, a trianoni döntés révén újra kirekedjen hazájából. A bujdosó fejedelem iránti tiszteletünket koszorúzással fejeztük ki. Késő délután érkeztünk meg Borsiba, II. Rákóczi Ferenc szülőhelyére, itt rövid történelmi áttekintést kaptunk a község múltjáról és a borsi várkastélyról, ahol a Nagy Fejedelem 1676. március 27-én született. Másnap, átlépve a szlovák–ukrán határt, megérkeztünk Kárpátaljára, hogy önismeretünk nyomában haladva barangoljuk be e nevezetes tájat. Kárpátalja mesterséges geopolitikai egységként az első világháborút lezáró békekötések nyomán jött létre. Ezzel a névvel illették a trianoni döntés után Magyarországtól elvett 12 656 km2 országrészt, amelyet Csehszlovákiához csatoltak. 1938 novemberében az első bécsi döntés értelmében újra Magyarországhoz, majd az 1945-ös szovjet–csehszlovák megállapodás szerint Ukrajnához került. Szakavatott munkácsi idegenvezetőnk szerint Kárpátalján 580 település található, a magyarok száma 140 ezer körüli, így 85 községben és egy városban, Beregszászon a magyarok abszolút többségben, 15 településen kisebbségben, a többiben szórványosan élnek.

Utunk első állomása Ungvár, egy dombos vidékre települt kellemes, hangulatos város, szép középületekkel, árnyas utcákkal. Városnézésünket a jelenleg irodaháznak és képtárnak szolgáló kora klasszicista stílusú egykori megyeháznál kezdtük. Itt található a Kárpáti Kiadó, a képzőművészek és írók szövetsége. Mellette emelkedik a református templom. Megtekintettük a neoklasszikus stílusban épült görögkatolikus székesegyházat is. Belső tere barokk stílusú, legnagyobb értéke a 18. századi ikonosztáz és a szentély freskói. Felballagtunk a Károly Róbert által épített (1312), de Anonymus leírása szerint már a honfoglalás előtt is álló várba. Ungvár vára 360 évig a nápolyi eredetű Drugeth család birtokában volt. A család utolsó sarját Thököly Imre fejeztette le 1684-ben. Később, házasság révén, a birtok Bercsényi Miklósé lett. Munkács mellett Ungvár volt a kurucok legfontosabb helye, 1707-ben Rákóczi egy évig innen irányította a szabadságharcot. Az alatta szolgáló ruténokat (ruszinokat) sokra értékelte, leghűségesebb népének nevezte. A vár az Ung folyó fölé magasló vulkanikus sziklára épült. Három oldalról széles és mély árok veszi körül. A várból rövid sétaút vezet a szabadtéri néprajzi múzeumhoz. Kékre festett ruszin faházak, fatemplom, egy falusi kovácsműhely, malom és egy kocsma. A magyar népi építészetet a magas, meredek, kontyos nyeregtetős házegyüttes képviseli.

Anonymus szerint a Vereckei-hágón átkelt honfoglaló magyarok Munkácson pihentek meg először hosszabb időre. Ma azonban kevés itt a magyar, a 86 ezer lakos közül mindössze nyolc-kilencezer. A Latorca-parti város legnevezetesebb műépítészeti és hadtörténeti emléke a számtalan népdalban és legendában megénekelt munkácsi vár. A 68 méter magas dombon emelkedő várat bevehetetlennek tartották. 1686 és 1688 között Zrínyi Ilona hősiesen védelmezte az osztrák császári túlerővel szemben, de később árulás következtében osztrák kézre került. 1704-ben II. Rákóczi Ferencnek ismét sikerült a Pro Patria et Libertate feliratú zászlót kibontania a vár falán. A fellegvárat az 1848–49-es szabadságharc után börtönnek használták. Az 1896-ban a millenniumi ünnepségek alkalmából felállított turulmadarat (szárnytávolsága 5,5 m volt) a csehek bontották le. 1847. július 12-én a városban járt Petőfi Sándor, látogatását emléktábla őrzi. Az 1805–1806-os években 88 napon át itt őrizték Szent István koronáját, Magyarország szent ereklyéjét Napóleon hadai elől menekülve. A Rákócziak egykori büszke fészke ma múzeum. 1993. május 17-én Zrínyi Ilona tiszteletére bronz emléktáblát helyeztek el a következő magyar nyelvű szöveggel:

„Házát és hazáját erős lélekkel védte e gyönge női kar,

Mondj egy röpke imát a romokon ruszin, horvát, magyar.”

Munkács főterén sétálva a város látnivalói maradtak meg emlékezetünkben: az eklektikus városháza, a Csillag Szálló, Munkácsy Mihály (1844-ben Lieb Mihályként itt látta meg a napvilágot) mellszobra, a plébániatemplom, a Rákóczi-kastély, amelyet Fehér Háznak neveztek el, ma képzőművészeti középiskola van benne. A főtérről jutunk el a Latorcán átívelő hídra, amely 1939-ben Csehszlovákia és Magyarország határát képezte.

Végre elindultunk a Vereckei-hágó felé. Körülöttünk a Kárpátok hullámos, agyag és homokkő összetételű sötét ormai. Megérkeztünk Alsóvereckére, a Latorca, majd a Bisztrica völgyét magunk mögött hagyva elindultunk a hágón. A 841 méter magas hegynyeregig több mint harminc éles és hajtűkanyart számoltunk meg. Az aszfaltburkolat szétvert, az erős esőzések kimosták a gödröket. A táj viszont elbűvölő. Verecke korai krónikáinktól napjainkig a magyar honfoglalás jelképe, egy ország születésének vérrel szentelt helye. A millennium évében, 1896-ban a magyarok ezeréves bejövetelének emlékére obeliszktalpazatra emléktáblát helyeztek el, amelyen ez volt olvasható: Ezer év emlékére és Isten áldd meg a hazát. Az emléktáblát a csehek eltávolították, majd 1939-ben visszakerült a helyére, később 1944-ben leszerelték, sajnos nem sikerült a nyomára bukkanni. A rajta lévő Koródy Sándor-versszöveg azonban ismert: „Hazafi! E bércormon szíved hevesebb dobogása jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt!” Felérve a hágón megnéztük a millecentenárium tiszteletére épült emlékművet, mely a Kelet és Nyugat közti kaput jelképezi. Hét tömbből áll, a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálják. A kapu nyílásában pedig a vérszerződésre emlékeztető oltárkő.

Nyustyin Ferenc, Zselíz

Hol kezdődik a jogállam?

Van már vagy tíz éve is talán, amikor rokonlátogatáson jártam Stuttgartban. A rokon egy alig pár éves, eléggé flancos lakótelepen lakott, amely egy domb tetején épült, egy valamikori amerikai katonai laktanya helyén. A két-három emeletes kies házak mindegyike különbözött a másiktól, köztük gyönyörűen kiépített és karbantartott parkok, bőséges számú kijelölt parkolóhely. Egy kelet-európai számára maga az idill. Érkezésemkor volt még néhány üres parkoló, én mégis, mint később kiderült, helytelenül, jóhiszeműen és naivan amellett döntöttem, hogy nem foglalom el valamelyik lakó megszokott helyét, nehogy már bosszúságot okozzak, ezért az egyik sarkon a legutolsó kijelölt hely mellé álltam be. A helyzet a következő volt: balra tőlem fehér csíkkal jelzett üres parkolóhely, jobbra tőlem vagy három méternyi járda, így senkinek nem leszek útjában, gondoltam.

Másnap már jöttem is haza, pár nap múlva azonban kaptam egy levelet a német rendőrségtől, amelyben megbüntettek 10 euróra tiltott parkolás miatt. Fénykép nem volt mellékelve, de pontosan le volt írva a hely. Elismertem, jogos, zokszó nélkül fizettem, de közben telefonon konzultáltam a negyven éve Németországban élő rokonnal, mi az ő véleménye. Elmagyarázta, nagy valószínűséggel a házbizalmi vagy valamelyik lakó jelentett fel, ami arrafelé teljesen természetes dolog, mert a németek túlnyomó többsége jogkövető és fegyelmezett, betartják a törvényeket, az írott és íratlan szabályokat, és ugyanezt elvárják másoktól is. Tehát szó nincs „házmester mentalitásról”, amely tájainkon tudvalevőleg a rosszindulatú, irigy feljelentések szinonimája volt egykoron – és sajnos még ma is az. Ellenpéldaként említhetném a közlekedés bármely területén virágzó kelet-európai viselkedésformákat, de most hadd szorítkozzam csak két példára a parkolást illetően.

Számomra viszonylag új tapasztalat a helyfoglalás. Úgy történik, hogy a jó reményű parkolni szándékozó autós polgár felhívja a már helyszínen tartózkodó rokonát, ismerősét (tán gyógyszerészét is), álljon már be valamelyik üres helyre, míg ő megérkezik a helyszínre. A felkért személy addig saját testével védi a területet, akár hosszú perceken át, és szuverénül elküldi a korábban érkező, szintén parkolni szándékozókat. Úgy látszik, elfogadott eljárás, mert még egyszer sem láttam, hogy valaki vitatkozott vagy felháborodott volna. Szóval már nem csak vonaton, étteremben, színházban?! Láttam már hasonlót Portugáliában is, de ott egész más volt a felállás. Ott a hajléktalanok kerestek pár fillért azzal, hogy a gépkocsivezetőknek (bárkinek, nem ismerősnek) már messziről jelezték, hol van üres hely.

Sokkal régebbi, mifelénk mindennapos a vészjelző (négyes villogó) indokolatlan használata, amikor a delikvens beáll a parkoló kocsisor mellé, elfoglalva az egyik sávot, abban a szent meggyőződésben, hogy ezzel nem követ el kihágást, vagy ha igen, megbocsátást nyer. Sajnos, legtöbbször valóban nyer is, mert sem a hatóság, akinek kötelessége volna, sem az utca embere nem tesz ellene semmit, bár bosszankodva, de szó nélkül tudomásul veszi, talán mert esetenként maga is ugyanezt teszi.

Miért írok erről ilyen részletesen? Napjainkban a médiában gyakran ragozott téma a jogállamiság, pontosabban annak hiánya, főleg Magyarország kapcsán, de bátran említhetnénk Szlovákiát is, itt is csak mostanában javulgat a helyzet valamennyire. Szerény véleményem, sőt meggyőződésem szerint valahol itt, ebben az abnormalitást toleráló össznépi mentalitásban keresendő a címben feltett kérdésre a válasz. Itt kezdődik a jogállam, az utca embere hozzáállásában, viselkedésében, a törvényesség iránti igényében. A legjobb, legszigorúbb törvény is csak annyit ér, amennyit betartanak és betartatnak belőle. Ha a lakosság, vagyis a választópolgárok körében nincs meg a jogkövetésre való hajlam, a köreikből szelektálódó elit, és az elitből verbuválódó politikai réteg sem lesz más. Sőt. A tapasztalat azt mutatja, minél magasabbra kapaszkodik az ember a társadalmi ranglétrán, annál inkább fittyet hány a törvényekre. Különösen sajnálatos, hogy ez a törvényhozókra is gyakran igaz. Számtalan eset mutatja, hogy a parlamenti vagy önkormányzati képviselők másokra igen, önmagukra nem tartják érvényesnek a törvényeket. S akkor a végrehajtó hatalomról még nem is beszéltem.

Domonkos Péter, Somorja

Előzzük meg a megfázást

Néhány éve, amióta ilyen forró nyári időjárás lett, divatba jött a klímaberendezés. Főleg az áruházakban, irodahelyiségekben és az autóbuszokba szerelték fel ezeket a hűtőszerkezeteket. Eleinte az történt velem, hogy ahol ilyen volt, s fújta rám a hideg levegőt, mindig megfáztam. Ha az utcáról, ahol negyvenfokos hőség van, felhevült testtel, lenge öltözetben beléptem a helyiségbe, rögtön éreztem, hogy nem tesz nekem jót. Másnap már berekedtem, elment a hangom, olykor be is lázasodtam. Azóta, hogy erre rájöttem, ha ilyen helyre megyek, mindig teszek a táskámba egy könnyű, nem gyűrődő kis blúzt, amit mielőtt belépek, magamra veszek, és ha kijövök, újra levetem. Így előzöm meg a bajt. Ezt a praktikát ajánlom másoknak is, főleg azoknak, akiknek gyenge az immunrendszerük.

Hostina Irén, Komárom

Kedves Vasárnap!

Kellemes nyaralással egybekötött kikapcsolódást kívánok a Vasárnap alkotógárdájának. A lap látókört szélesítő, amellett olvasmányos tartalmára – Veres István, Vrabec Mária írásaira és a színvonalas szakírások szerzőinek munkájára, a mindenkori vezércikkel – büszkék lehetnek. Nekünk, olvasóknak, a hasznos szórakozás mellett családtagként becsült öröm a Vasárnap érkezése a néha bizony sűrűre sikeredett mindennapokban. Üdvözlettel:

Gazdag József, Jányok