Falusi özvegy a Föld körül

Birtokokat igazgatott, jótékonykodott, írt, fotózott, mindeközben pedig utazott és utazott. Ha pedig maradt egy kis szabad ideje, azt arra használta, hogy ismét utazhasson.

Egy kert Nógrádban

Történt mindez a 19. század végén, egy vidéki özvegyasszonnyal, aki a Pest melletti Pomázon született, 1845-ben, földbirtokos családban. Édesanyját egyévesen elveszítette, apja és nagybátyja gondoskodtak taníttatásáról. Tizennégy évesen meghatározó élményben volt része, amikor apja elvitte Velencébe. Onnantól fogva tudta, hogy utazni akar. 1862-ben a nógrádi földbirtokos Mocsáry Bélához ment feleségül. Vidéken laktak (a Losonc melletti Ipolynagyfalun), és sokat utaztak Európa-szerte, rendszeresen jártak például Svájcba. Valószínűleg nem éltek túl nagy szerelemben, már ha hihetünk Balogh Károly emlékiratainak, melyben így ír a Mocsáry házaspárról: „Tapasztalatlan, vidám kedélyű, ötletes asszonyka volt akkor, szép nem volt, külső megjelenésére nem sokat tartott, de nyílt, derűs acélszürke szemeiből lélek, értelem és erély sugárzott, s ezek a tulajdonságok jellemezték egész életében. Férjének szűk lelki világában nem találta meg azt, ami életközösségüket harmonikussá, bensőségessé tette volna, családjuk nem volt; Mocsáryné természetének impulzív ereje teret keresett magának, amelyen érvényesüljön. Ezt nem találta meg sem házi tűzhelyén, sem az olvasásban, sem a zenében; külső produktív tevékenység volt életszükséglete. Kertészkedni kezdett, nagy és komoly tanulmányt szentelt e nemes foglalkozásnak, s pár év alatt az egyszerű falusi kúriának meglehetősen elhanyagolt belső területét nem közönséges ízlésre, esztétikai érzékre valló parkká alakította át, különböző színárnyalatokban váltakozó facsoportokkal, különlegesebb virágokból alakított virágágyakkal. Azután méhészkedett a modern méhészet legújabb vívmányainak gyakorlati alkalmazásával.ˮ Gyermekük tehát nem született, és miután 1890-ben a férfi meghalt, Mária úgy gondolta, nem esik kétségbe, hanem szintet lép.

Hajóval keletre

Legtöbb kortársa bőven megelégedett volna azzal, hogy évente felkereshet egy-egy népszerű üdülőhelyet valamely szomszédos országban, de özvegy Mocsáry Bélánénak a közeli országok már nem jelentettek kihívást. Távoli földrészeket és kultúrákat szeretett volna meglátogatni, szó szerint szerette volna bejárni a Földet, mint ahogy Harangozó Teri énekelte a Szeretném bejárni a Földet című slágerében. És be is járta. Férje halála után először a Tátrába és Erdélybe utazott, aztán 1893-ban húgával indult a Balkánnak és a Közel-Keletnek. Egyiptomból elkezdtek felfelé hajózni a Níluson, és egészen Núbiáig jutottak. Ezután a Szuezi csatornán keresztül Indiába, Bombaybe hajóztak, és felkeresték a Hindusztáni-félsziget számos nevezetes helyét, beleértve Ceylon szigetét. Látták a Taj Mahalt, Jaipurt, Kalkuttát, de még Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírját is. Az indiai szokásokról és életmódról távolságtartó, helyenként ironikus stílusban számolt be. „Legérdekesebb Benaresben reggelenkint a Gangesben való vízben imádkozás. Ott már a Jummával van összefolyva, és mindkét folyó szent lévén, azért itt a legszentebb víz a Ganges. A vízben nagy buzgósággal imádkoznak, nehogy egyik istent kifeledve, vagy a kisebbet szórakozottságból a nagyobb isten eleibe tegyék, mert akkor nem lenne imájok meghallgatva” – írja India és Ceylon című könyvében, amely 1899-ben jelent meg.

Az első női útleíró

Néhány évvel később Észak-Amerikába indult. A szükséges pénzt birtokainak jövedelméből szerezte. Közben nemcsak feljegyzéseket készített, hanem fényképezett is, hogy könyveit illusztrálhassa. Egzotikus növényeket gyűjtött, amelyeket könyvek lapjai közt préselve szállított haza. Nem volt szakíró, sem földrajztudós, de a Magyar Földrajzi Társaság is elismerte érdemeit. Elsősorban ismeretterjesztő szövegeket írt, a könyveken kívül cikkeket és beszámolókat az Új Időkbe, az Ország-Világba, a Magyar Szalonba. Az általa meglátogatott távoli vidékekről a magyar olvasónak akkor meglehetősen gyér és homályos információi voltak, így Mocsáry Béláné beszámolói meglehetős népszerűségnek örvendtek. Több írását a lapok folytatásban közölték. Közéleti eseményszámba ment, amikor az 1905-ös orosz–japán háború miatt kénytelen volt megszakítani világkörüli útját. Az egyedül utazgató nő akkor sokakban ellenérzést váltott ki, de ő azzal is kiérdemelte a népszerűséget, hogy könyveinek bevételéből és birtokainak jövedelméből szegény gyerekek taníttatását finanszírozta, és több jótékonysági egyletet is támogatott. Fáy Mária idős fejjel szolgált példaképül az emancipálódó nőknek, ez sem volt mindennapi.

Utolsó éveit szülőfalujában, Pomázon töltötte, 1917-ben itt halt meg. Ha férfinek születik, talán híres felfedező válik belőle. Nőnek született, és így is többet látott, mint a legtöbb férfi kortársa. Utazásai tapasztalatát így összegzi: „Hogy én az utazást megtettem, nem bántam meg. (…) Azóta, ha régi, szomoru multamra gondolok – érzem, hogy utazásom alatt szerzett tapasztalataim, a sok felséges szép látvány – átalakították egész lényemet.”