Veres István naplója: Takarékos káposzta

...a helyzet pedig ennek következtében egy reménytelenül borúsan induló, szakadó esővel folytatódó, ámbár estefelé mégis kellemesen enyhe keddi napon odáig fajult, hogy jómagam is belegondolván: mindenki azzal takarékoskodik, amivel tud, meg amit a végzettsége enged, elhatároztam, takarékoskodni fogok a szavakkal, mondatokkal, meg mindennel, amivel tudok, de ezekkel főleg, úgyhogy megírom én is a lehető legtakarékosabb újságcikket, mert ha más is, akkor mi is meg tudjuk mutatni, hogy kevesebbel is menni fog ez, csak igyekezni kell picikét, vastagabb zokniban, kinyúlt csíkos gyapjúpulóverben, kiülvén a dombtetőre, nézvén szerteszét, és keresvén a szót, azt az egyetlen egyet, amely a cikk testét adja majd, mit testét, maga lesz a cikk, hiszen szó nélkül nem cikk a cikk, nem szöveg a szöveg, vagy ha nem a szó, hát jól van akkor, legyen a mondat, legyen csak egyetlen mondat, mondhassuk el mi is, hogy mutattunk valamit, tudatosítván persze, hogy ezzel már egyébként is vékony jégen táncolunk a vastag zokniban, hiszen egy mondat még nem feltétlenül szöveg, vagy talán mégis az, majd eldönti az utókor, lesz rá ideje elég, megvizsgálhatja több szempontból, felosztja horizontálisan és vertikálisan, és levonja a tanulságot, hogy akkor, 2022-ben ilyen dilemmák foglalkoztatták térségünk lakóit, mi mindennel takarékoskodjanak, de hozzáteszik majd, hogy vicces évek voltak azok, hiszen minden esztendőnek megvolt a maga kis slágertémája, mely a lakosságot leginkább foglalkoztatta, úgy mint a koronavírus meg az oltás, majd a háború és a takarékosság, utána pedig majd nyilván jönnek egyebek, amiket mi most még csak találgathatunk, ám mivel találgatni jó, kár lenne nem élni a lehetőséggel, amikor a lehetőség azért van, hogy éljünk vele, mert majd elveszik ezt is, aztán szomorkodhatunk, hogy potyára lett kiharcolva ez is, mint a hivatali kétnyelvűség, tehát ha már a tippeknél tartunk, bátorkodnék vizionálni, hogy 2023 slágertémája az időmértékes verselés lesz, vagy a vándormadarak gyűrűzése, 2024-ben pedig a népek tömege fölemeli a hangját, és megkérdezi az illetékeseket, miért nem támogatják a kormányok a konyhakertek gondozását, pardon, innovációját, mikor a háztáji zöldség és gyümölcs fenntarthatósági szempontból sokkal nagyobb Jolly Joker (mondjunk inkább magyarosan tök disznót), mint bármelyik globális ellátási manőver, aztán jönnek majd a palántatámogatások, a támrendszer-létesítési támogatások, a talajszerkezet-javító támogatások, de már nem is fog senkinek feltűnni, hogy az állam ismét határozottan beavatkozik, mint 2020-ban, amikor határokat zárt le, emberek millióinak az orrába nyomatott vattapálcikákat, nem is sejtvén, hogy két év sem telik el, és a vírustesztelés alkalmával állítólag az orrunkba ültetett mikrocsipekről mindenki elfeledkezik, mérhetetlen szomorúságot okozva szegény mikrocsipeknek, amelyek az orrszőrzetünk szövevényes rendszerébe kapaszkodva azóta is várják, hogy ismét eszébe jussanak valakinek, ha naponta nem is, de legalább éves rendszerességgel (ünnepeljük meg a nemzetközi csipnapot!), mint a karácsony, a húsvét vagy éppen a savanyú káposzta, amelyet pont ilyenkor, ősszel kezdünk el keresni vagy hordóba pakolni, hogy aztán bármikor összedobhassunk belőle mondjuk egy takartos káposztát, amely laktató és gazdaságos étel, nincs benne tulajdonképpen semmi flanc, ha csak a hús nem, a darált disznóhús, amelynek előállításához daráló is kell, meg ember is, aki ledarálja, hát istenem, ennyi vele a munka, a többi már a lábasban kialakul, felmelegíthető másnap, harmadnap, negyednap, minél többször, annál jobb, még ha az új idők nyilván rajta is nyomot hagynak majd, és jól átgondolt lépések eredőjeképp átnevezik takartosról takarékos káposztára, hogy ideológiai szempontból se érhesse kritika, takarékossága pedig kimerülhetne abban, hogy a húsgombócok kisebbek lehetnek, kerülhet bele több rizs (na majd azt még azért meglátjuk, mi lesz akkor a drágább, a rizs vagy a hús), káposztából meg annyi, hogy hű maradjon a nevéhez, amely közben, mint láttuk, már meg is változott, ami megint csak olyan dolog, hogy nyilván egyesek továbbra is takartosnak nevezik majd, deklarálva világnézetük bizonyos szeletét, nem is beszélve azokról, akik már korábban is csak takartnak nevezték, talán nem is tudatosan, csak a nyelvergonómia furfangos nyomása alatt rogyadozva, persze csak addig, míg egyszer valaki meg nem kínálja őket egy rendes töltött káposztával, mert abban a szent pillanatban rádöbbennek, hogy az jobb, csak hát van egy kellemetlen tulajdonsága, hogy több vele a macera, aztán itt röhöghetünk is akár, magunkon elsősorban, mert újra és újra azt tanuljuk, amit már tudnunk kellett volna eddig is, hogy a macera az nem a saját maga kedvéért van, hanem hogy jobb legyen a végeredmény.