Szövetségesek

De csak nem jön. Ha meg véletlenül mégis közelednék egy ilyen, ugyanonnan (sparhelt mellől, a fotelból) úgy elmarjuk, mint csahos farkasfalka, hogy még csak véletlenül se legyen kedve többé a közért lépni. Nem is lép, mert az okos erkölcsi tartással is megverve, nem tolakodó. Aztán jönnek helyette a nagyokat ígérő Háry Jánosok, az alvilágban vagy más szövetségekben dörzsöltségre szert tett ügyesek, akiket nem tart vissza holmi lelkiismeret, mert azt kérdezik: az meg micsoda? Tény és való, illedelemmel nem lehet háborút nyerni, de még csak csatát sem, udvariasan nem lehet kampányolni. A tömeg ugyanis éhezi az erőt, a csuda tudja, miért. No, ha erő, fogjunk össze, magyar tájakon divat lett szövetségeket kötni, aztán persze, az első megmérettetésre egymásnak esnek e szövetségesek is. Nincs remény, gondolom én, aki nem marok, nem mocskolok, riadtan várom bevackolva a fotelomban, hogy legyen már vége, legyen béke már, végezhesse mindenki nyugton a dolgát, kölcsönös megbecsülésben. De nincsen vége. Mire megszoknám, hogy senki senkivel nem beszél, nem szövetkezik, kiderül, hogy valaki valakivel mégis, aztán mikor már beletörődnék abba is, jön a hír, hogy mindenki mindenkivel szövetkezett, csak azzal nem, ki nem akart. Majd e szövetségeken belül forgatja mindenki tovább a megszokott lemezét, senki nem enged, ugye, udvariassággal nem lehet… Választásokat sem. Mindig ott vagyunk, ahol a part szakad, legalábbis én ott. Az okos, etikus emberek meg ülnek elefántcsonttornyaikban, és elmélkednek. Egyedül az ész és az erkölcs nem kell ma senkinek.

Úgyhogy én mostanra teljesen kiábrándultan szövetségekből, összefogásokból, egyesülésekből elhatároztam, itt a legfőbb ideje, hogy tényleg hagyjam a szennyes ruhát, és gondoljak végre a saját szövetségeseimre, a családra. Így esett, hogy a szép napos hétvégén budapesti barátainkkal róttuk Pozsony utcáit, és nem győztem csodálkozni, milyen szép ez a város, ahol idestova negyven éve lakom. Ők kellettek, a hasonszőrű budapestiek, akikkel egy vezércikk hatására léptünk szövetségre, hogy meglássam, ami az orrom előtt van. Igaz, vasárnap volt, turisták hiányában szinte üresek az utcák, de barátságosak és tiszták, örültem, hogy itt élek, mi több, büszke voltam rá. És érdekes, jólesett, hogy ők, a világlátott, égtől kapott barátaink dicsérték, vagyis rá kellett döbbennem, hogy szeretem. Toleránsak az emberek, minden második helyen magyarul szóltak vissza, kedvesek voltak és közlékenyek, a Szlovák étteremben szívélyes pincérlány mosolygott körül magyarul, az utcán kutyát sétáltató ijedten figyelmeztetett, harapoš, majd átváltott angolra, a vásárcsarnok pékárusa lépésről lépésre elmondta kenyerei titkát, sőt egy másik pékséget is ajánlott, a kávéház teraszán pedig összehúzódtak páran, hogy nekünk is jusson hely, majd távoztukban tört magyarsággal köszöntek el. Milyen szép is a világ, milyen jók az emberek! (Kik a csodák lehetnek azok, akik a közösségi oldalakon frecsegnek?)

Hagytam is az egészet ott, ahol van, ezekből a szép emlékekből merítettem a nap maradékában, és nagyon jó lett a világ. Mígnem hétfőn a vezetőségi gyűlésen össze nem tört a gyászhír, hogy amíg én jól voltam éppen, csendesen, ahogy élt, elment Új Szó-s kollégánk, a végtelenül készséges és emberséges, mindig higgadt és mosolygó, gyerekeim korú Mészáros Gyuri. Néhány éve még ő kezelte a vasarnap.com-ot is, nem lehetett tőle olyat kérni, amit azonnal meg ne tett volna. Pár hete mondta, szívesen ír a Vasárnapba is sportot. Egyszerre minden szövetség nevetség tárgya lett. Ez az élet.

Nem a politika. 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/41. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Szerette ezt a látványt és ezt a napszakot – az üres, VASÁRNAPi utcák, amelyeken végighajtottak, most tisztának és barátságosnak látszottak.

Irwin Shaw: Pap, katona, kondás