Selmecen magyarul, másodszor

És most megint. Aztán, hogy eljutok-e odáig, ebben a pillanatban csak a Jóisten tudja, ha nem, legfeljebb lesz miről mesélnem a jövő héten is. (No jó, nem vicces, nincs szándékomban olvasóim idegeivel játszani.) Mert közben ugyancsak a múlt héten olvastam a Vasárnapban, Szabó G. Lászlóval beszélgetve mondja Marozsán Erika, hogy Bécsben például az is nagyon tetszik neki, hogy nem lát óriásplakátokat. No tessék! És még mindig a vizuális szmog, ráadásul akkor nem én vagyok a furcsa, vagy ha igen, nem egyedül én. És ezek szerint az európaiság szele simogatta lelkem Selmecbánya hangulatos, tiszta utcáin, lehet, a szokott húsz-harminc évnyi késéssel országszerte elérkezik az óriásplakáttalanság. Mert a múlt héten meg Szerdahely felé tartva megint a szemem által borította el agyamat a szemét. Még annyi hirdetést és hirdetőt egymás hegyén-hátán, ember nem lát a világon, mint ott, azon a kis járásszékhelyen. Mi értelme van ennek, kérdeztem magamban, majd hangosan is a sofőrtől (aki egykori politikus főnököm szerint magyarul vezető), szóval a vezetőtől, ki autónkkal mindenhová elvisz. Látja, figyeli ezeket valaki? Nem okoznak balesetet? Ha engem így irritál, ki csak ülök és nézkedek, mit érezhetnek a sofőrök (akár vezetők, akár nem)? Sorrendben a válaszai: Semmi; Nem; De; Haragot, annál is inkább, mert az irányjelző táblák meg sehol, vagy nem látszanak. Na, akkor reménykedjünk, hogy egyszer majd csak feltalálják nálunk is a plakátmentes környezetet.

Szóval az audioszmog, azaz a hangszennyezés, a fület sértő ingerek, ami lehet szirénázás, dudálás, motorzaj, hangos zene presszókban, éttermekben, utcán nagy hangon mobilozó emberek, másokra tekintettel nem levő vigadó, hőzöngő egyedek. Már-már ide tartoztak a múltkor emlegetett barna zubbonyos fiatalok, akik jó hangosan kiabálták át egymásnak anyanyelvünk nemzetközileg is ismert töltelékszavait, de mivel nem túl sokszor, ez még valahogy betuszkolható a felejthető kategóriába. Hanem a szombati nap valószínűleg amúgy is a magyarországi turistáké lehetett, mert igen sok magyar szó szállt a szélben, ami önmagában még szívet melengető is lehetett… volna. Ám amilyen az én formám, rám tapadt, s szinte mindenhová követett, újra meg újra felbukkant mellettem egy kis család, tagbaszakadt, kopaszra nyírt férfi, megviselt, barázdált arcú nő és két, márkaboltban felöltöztetett fiúgyerek, tíz- és tizenhárom éves formák. Először a b@.d meg, hol lehet itt pizzát enni süvített végig a macskaköves szombati utca gyönyörűen renovált ódon falai közt, majd az ukrán menekülteket segítő központ előtt szárazsüteményt kínálgató önkéntesek kaptak egy zabáltassátok az ukránjaitokkalt, s vagy egy óra elteltével újra szembe jőve, peckesen, az egész tér szélességét befogva harsogták, hogy hol a francokba árulják itt a fagylaltot. Apúúúú, vegyünk már mi is fagylaltooot! Igen, néhány járókelő kezében ott volt a tölcsér, én is láttam. Alig telhetett el pár perc, a Szentháromság téren ismét szembe jöttek, s már-már súrolta a karom a közelségük, amikor azt mondja baltaarcú apu (Hofitól vett idézet, tudják: az ácskapocs lóg ki a fejéből, s milyen furcsa, minden ilyen baltaarcúnak van az ő párja – természetesen ezt is Hofi mondja), na, szóval azt mondja jó hangosan bele a pofámba, hogy b@.d meg, itt is ukrán zászló!, mire pontosan, mint abban az egykori paródiában, baltaarcú anyu lesi a száját, mert arany minden szava, én meg érzem ám, ahogy dobhártyámat éri a rikkantás, hogy jön fel gyomortájékról az indulat, lassan, de biztosan önt el a pulykaméreg, s már nyitnám szóra számat, hogy aztán mér b@..am meg, te barom, mire a sofőr, aki valóban vezetőm, nemcsak az életemen által, hanem a méltatlan helyzetekben is időben felismerve, hogy rosszra készülök, gyorsan belém karolva elhúzott, s a foga közt szűrve suttogta fülembe: Ne! Nagyon nagydarab ember ez, tudod, nekem meg már nélküle is kijár a fogsorom.

Vasárnapra aztán elcsendesedett a város, úgy látszik, a messziről jött emberek mind hazamentek, nagyszerűek a vasárnapok.

Hát, elmeséltem.

Eljött ilyen messzire, pedig VASÁRNAP vissza kell mennie

Maja Lunde: A méhek története