Egészen addig nem tudatosítjuk, mit veszíthetünk, amíg valóban el nem vesztjük. A földi elmúlás, polgári nevén a halál azonban a búcsú csak egyik, vagy ha úgy tetszik legvégső formája.
Éltünk során számtalan veszteség, búcsú, elmúlás kísér bennünket utunkon. Azzal, hogy megszületünk, tulajdonképpen aláírjuk azt a ki nem nyomtatott nyilatkozatot, mely szerint pályafutásunk egyszer véget fog érni. A földi legalábbis mindenképp. Arról azonban senki nem szól, sem születésnél, sem máskor, hogy menet közben is sok kis halál érhet bennünket. Mert természetéből adódóan a végső az, ami visszafordíthatatlan, ám érzésben, megélésben életünkben számtalan kis halál jöhet. Szerencsések vagyunk, ha könnye(bbe)n kezeljük az elmúlást, az átalakulást, változást, azt, ha valaki búcsút int nekünk, ám ettől még az elmenetel nyoma, a sebhely, a heg ott marad nekünk mementóként.
Akár szerencsések vagyunk alkatilag, vagy olyanok, akik a kis halálokat nehezen kezelik, fontos tudni, hogy a gyász időszakát meg kell élni. Akkor is, amikor nem földi elmúlásról, egy szerettünk elvesztéséről beszélünk, hanem egy veszteségről, egy kapcsolat végéről, egy barát ismeretlenné való átalakulásáról. A veszteséget, a búcsút ugyanis kezelni kell, hiszen nyomot hagy, elvesz belőlünk egy darabot. Nem pótolnunk kell, hanem megtanulni élni a hiányával, s elfogadni, hogy a hiány egy idő után megtelítődhet másfajta szövettel. Amikor búcsúzni kell, nem könnyű. Meg kell élni, elgyászolni, aztán még ha bátortalanul is, de indulni tovább, remélve, hogy minél kevesebb jut utunk során a kis halálokból.
Ember_kép, Ambrózai Zsuzsanna
Érdekes
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/39. számában jelent meg
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.