Leendő és megállapodott írók, költők, kritikusok, képzőművészek és más fellegekben járók körében már ismert és természetesen elismert ember volt, amikor én még csak gólya, azaz első éves esztétika–magyar szakos hallgató.
Az Irodalmi Szemle belvárosi szerkesztőségében egymásnak feszültek az íróasztalok, néha a szerzők és a szerkesztők is, egyébként béke volt és sűrű cigaretta- valamint pipafüst. No meg egy mindig kedves, mindig nyájas, mindig mosolygó szerkesztő: Koncsol László, a biztos ítész, aki azonban sohasem volt kegyetlen a szerzőkkel, soha nem nézte le még a legmegátalkodottabb dilettánst sem. Bölcsen mosolygott mindenkire, a fűzfapoétákra is, mert valóban bölcs volt, ezért ezt a luxust megengedhette magának, no meg azoknak, akikkel beszélgetett, időnként finoman, úriasan vitatkozott.
A fény négyszer aludt ki a szeméből – az átkozott „három a magyar igazság, egy a ráadás” szellemében. Először, amikor hiába várták boldogan harmadik gyereküket, a sors másként akarta, a magzat nem volt kíváncsi a világra; másodszor, amikor felesége, Katica rákos lett, de akkor is mindent megtett, egészségesen végigcsinálta vele a Breuss-kúrát, aztán amikor már abban bíztak, minden rendben lesz, Katicát újból megtámadta a kór, s jött a legfájóbb, a végső búcsú.
A rózsás életből ifjú-, sőt inkább gyerekkorában is inkább a tüske jutott. A református lelkész apa családjának menekülni kellett a deportálás elől, ezért bár Koncsol László Sárospatakon kezdett gimnáziumba járni, Komáromban érettségizett. A Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett tanári oklevelet. Pályáját a rimaszombati gimnáziumban kezdte, majd a gömörújfalui alapiskolában folytatta, innen, szűkebb pátriájából vezetett az útja Pozsonyba, ahol először a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, majd az Irodalmi Szemle szerkesztője lett. Ez utóbbi szerkesztőség irodalmi műhely volt, az igényes, a magukat nem kizárólag szlovákiai magyar íróként, költőként, hanem egyszerűen magyar íróként meghatározó literátorok találkahelye, ahonnan néhány perc járásra volt a Krym kávéház, (jó)néhányuk törzshelye.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, mi szeretne lenni, valószínűleg Móricz Zsigmondot idézte volna: „Hát mi akarsz lenni, édes kisfiam? – kérdezte a bátyja újra. Misi hirtelen azt mondta: – Az emberiség tanítója.” Ő valóban az volt. Írt gyerekeknek verstant, Ütemező címmel (Kis könyv arról, hogy milyen lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers – ezzel a mottóval vezette be, és ebből kellene bevezetni a gyerekeket a versek világába, csak sajnos erre ma mintha nem lenne igény), Szól a fényes láthatatlan címmel verseket felnőtteknek és gyerekeknek, számos tanulmányt, kritikát, cikket, előadást, emlékezést.
Jobban ismerte a Csallóközt, mint sok csallóközi – Lelkes Vincének, Diósförgepatony akkori polgármesterének is köszönhetően, ő tette meg ugyanis a falu krónikásává, amikor a kommunista államhatalom elvette a munkáját. Így születhetett meg a Kalligram Kiadó Csallóközi Kiskönyvtár sorozata, amelyben Koncsol László mindent közzé tett, ami föllelhető volt.
Életének 87. évében letette a lantot. A költő, a kritikus, az esszéíró, a helytörténész, aki így vallott magáról: „Ha jobban belegondolok, mindig szolgáltam: hol tanárként, hol irodalmárként vagy helytörténészként, de még templomi orgonistaként is. Szolgáltam, de mindig a közösségemet, sohasem a Mammont.”
***
A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 28-ai számában jelent meg
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.