Kiontották a belét(?)

Akik ismernek és szeretnek bennünket, azok hűségesen követnek, de aki nem tudja, kik s mifélék vagyunk, vajon mi a csudáért is kattintana egy olyan címre, mondjuk, hogy Erős lélekkel. Ebben lehet valami, főként, ha a rendszer nem húzza be a hozzá tartozó képet, ám ha behúzza is, mondják, Drahota Andreát ma már csak az idősek ismerik.

Hát brutális, mit mondjak, aztán még azon füstölög az egyik kolléga, hogy az ő IQ-ját ne számolja senki semmibe se bele. Hogy kikéri magának. Ő még kikéri. Mert ő is az idősek. Akik meg nem ismerik Drahota Andreát sem, talán már azt sem tudják, mi az IQ. Hogy két százalékponttal csökkent? S hogy honnan tudni ezt? Talán brit tudósok állapították meg, de lehet, hogy amerikaiak vagy németek, hogy nem oroszok, az százszor biztos, ők most mással vannak elfoglalva.

Mindenesetre én több százalékpontot tippeltem volna, az olvasottságokat meg a hozzászólásokat látva egy-egy platform esetében. Mondják, persze, azt sem tudom, hogy honnan tudni, ezek valóban szakemberek, de mondják, olyan figyelemfelkeltő címek kellenek, amelyek mindenkit egyaránt felcsigáznak, s ebben a gyorsan pörgő, információval túltelített világban nem tudnak ellenállni kíváncsiságuknak… és katt. Hát aztán körülnéztem, melyek azok a tételek másoknál, amelyeknél sokan megállnak és cselekednek, és az ebbéli tapasztalatokból kiindulva, gondoltam, megpróbálom – Kiontották a belét –, hátha működik. Alkalomadtán majd jelzem, mire mentem vele.

Most viszont a nyaralásról szeretnék írni, legalábbis szerettem volna eredetileg, ha el nem pazarolom a helyet erre a botorságra. Mert nyaralni jó. Nyaralni mindig is jó volt, tudják ezt azok, akik már nyaraltak. És bár azok után, hogy itten a télelőn sokan azon aggódtak, hogy meg fogunk fagyni és éhen fogunk halni, a valóság az lett, hogy már április végével elfogytak az utazási irodák kínálatai, úgy néz ki, idén nem lesznek last minute nyaralások, mert már mindent eladtak, szóval ennek ellenére nem ezekre a nyaralásokra gondolok elsősorban, hanem a nyarakra, amikor olyan nagyon jól éreztem magam.

Például Pereden a Vincze mamánál, az Alacsony-Fátrában a szüleimmel, vagy a Balatonon Brumi koromban, de otthon is, Köbölkúton, járva barátnőkkel a szőlőhegyet, a kiserdőt, a kálváriát meg a rompincéket (anyám, hogy mi mindenbe belebújtunk…, ha anyám tudta volna!).

Aztán már a gyerekeinkkel, emlékszem az első szakszervezeti üdülésre, ahová vittük magunkkal a csaknem újszülött lánykát is (úgyhogy az akkor már a második volt, mert az elsőnél még a hasamban kuksolt fent a libegőn, kis híján le nem hánytam a jó öreg Radegastot, a szláv mitológia bőségért és a termésért is felelős napistenét). Szóval a második alkalommal olyan három hónapos lehetett, s a csehek, akik morvák voltak tulajdonképpen, és a víkendházukat adták ki nekünk, majdnem elájultak, amikor meglátták, kit hoztunk oda, szaladtak azonnal a villanymelegítővel, kiskáddal, plusz plédekkel, paplanokkal, sőt invitáltak, menjünk be a faluba, s lakjunk náluk. Végtelenül kedves emberek, nem volt mitől tartanunk, annyira mindennel elláttak.

A következő évben ugyancsak a környéken már a saját lábán járta az erdőket kis piros cipellőjében a leányka, „ededül”, mondta, ha a könnyebbség kedvéért felajánlottuk, hogy felvesszük, így túráztunk nagyokat, tereltünk patakokat egy egy- meg egy hatévessel. Persze, később jó volt a tengernél is, meg Velencében is, bár ott azért nem annyira, a csatornabűz meg a rengeteg turista, éppenhogy télleg a belem nem ontotta ki. De mégis. A hosszú, fárasztó utakat, a tömegnyomort megspórolva, a legeslegjobb a Vaskutacskán volt Micimackót olvasva, vagy az oroszvári kastély parkjában, meg hasonló helyeken, szóval az otthon közelségében, mert nyaralni is mindenhol jó, de a legjobb otthon.

Legalábbis nekem.