Csavargások a Kárpát-medencében

A könyv 2019-ben lengyelül jelent meg, magyar fordítása (Grozdits Antal munkája) idén. Elsősorban tehát lengyeleknek szól, ám épp ezért lehet érdekes a magyar (valamint a szlovák, a román, a szerb) olvasó számára, hiszen így mintegy sűrítve kap rálátást a Kárpát-medencei népek, elsősorban a magyarok életére, aktuális helyzetére, közgondolkodására, egyszóval arra, mit és hogyan éreznek-érzékelnek a magyarok. Magukról, másokról, a világról. A Via Carpatia (avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében) cím „csavargások” szava pontosan érzékelteti, hogy a megtett útvonalak bár előre megtervezett helyszínekre vezetnek, többször is eltérnek a fősodortól, közlekedési és politikai értelemben is.

Szczerek (ejtsd: scserek) eleve nem sztrádán autózik, hanem városokon és falvakon áthaladó első, második, harmadik és sokadik rendű-rangú utakon, hogy többet lásson-tapasztaljon, s hogy magába szívja a táj hangulatát és az emberek közérzetét. Az ő közérzete meglehetősen jó, mert nyugodtan elalszik egy töltésen is, van humorérzéke, látott már épp elég pusztuló várost, valamint elég sokat iszik – könnyen belátható, hogy egy téli estén egy faluban a kocsmán kívül nem is igen akad egyéb hely, ahová bevehetné magát.

Amikor például lerobban az autója, s behúzatják Oroszlányba, ott két üzletlánc, egy benzinkút és egy templom várja, valamint a Hungária kocsma és „a lehangoló Trianon emlékmű”. A kocsmán kívülről egy Szentkorona, bent „székely zászlók, magyar nemzetiszín szalagokkal befont apostoli kereszt, képek a helyi Trianon-keresztről a Nagy-Magyarország térképpel”. Jól látszik, hogy a szerzőt a nemzeti identitás érdekli, a magyar és a másoké, főként a magyarok szomszédaié. A csavargás ugyanakkor azt is jelenti, hogy szinte minden helyszínt többször is bejár, évek múltával újra meglátogat, s figyeli a változásokat. Nem csak vezető magyar politikusokkal beszélget, hanem főként helyiekkel és laikusokkal, mert a helyi viszonyok érdeklik. A romákhoz, a közmunkához, a migránsokhoz, a közterületekhez, a közpénzekhez, az EU-hoz, a Nyugathoz, az új „tőkés középosztályhoz” való viszony. Mindebből természetesen következik rendszerkritikussága: a mai Magyarország eszerint távolodik Nyugattól és a nyugati eszméktől, partnerként pedig legfeljebb a szerbekre és az oroszokra számíthat. Ugyanezt a kritikus iróniát tükrözi a kötet borítója, ennek alján például a (lilára festett) magyar szürkemarhát Putyin üli meg. Jobb felső sarkában pedig a bohócnak festett Orbán Viktor, akinek két glóriás puttószerű angyal súg: balról Kádár, jobbról Horthy. Szczerek kimutatja a központosított illiberalizmus folklorizálódását az országban és határain túl; többször is idézve a szállóigeszerű kitételt, mely szerint Magyarország önmagával határos (értsd: határainak túloldalán is magyarok élnek). Rokonszenvessé az teszi a könyvét, hogy nem direkt kritizál, hanem rábízza az olvasóra, mennyiben tekinthető komolynak vagy progresszívnek a nemzeti jellegű kurzus és konkrét megnyilvánulásai. És bár a mű középpontjában a mai Magyarország áll, több fejezete is foglalkozik az ország határain túl élő magyarokkal és magyar tájakkal. Megírja, hol mit látott, hallott, tapasztalt, mégpedig a nép, az ún. egyszerű kisember szemszögéből, akik közé magát is sorolja. A nacionalizmus Közép-Európa posztszovjet államaiban, derül ki, persze nem nemzetfüggő, legfeljebb nemzetfüggően más-más intenzitású, de sablonjai meglepően egyformák.

Egy sokat látott utazót követünk riportútjain, aki nem kényelmes szállodákban tölti az éjszakáit, hanem a „terepen”. S abból él, azt írja meg, amit ez a terep ott és akkor nyújt neki, ráadásul összehasonlítja, mi változott a legutóbbi ott-tartózkodása óta.

Nagy előnye a könyvnek, hogy nemcsak a közvetlen és éles bírálattól tartja magát távol (igaz, néha káromkodásba csomagolja lesújtó véleményét), hanem és leginkább a gúnytól. Egyszerűen csak konstatál, felsorakoztatja, amit lát és hall. Igaz, az összkép több mint lehangoló. A politikai-gazdasági elit fényűzése és a vidék elszegényedése között egyre nagyobb a távolság. Szegénység, eladó, de eladhatatlan házak, szépen sorakozó, de nem világító utcai lámpák, kiszolgáltatottság. A szerző némely helyszíne egy apokaliptikus Bodor Ádám-szövegben is megállná a helyét. Populizmus minden téren. De még mielőtt bárki a szemére vetné kendőzetlen realizmusát, s esetleg elfogultsággal vádolná, be kell látni, hogy szereti Magyarországot – különben mért is ott csavarogna. Meg az ún. külhoni magyarokat és tájaikat is – mind külön fejezetet kap, Erdély is, Kárpátalja is (a Felvidéken kívül van külön Szepes is), és így tovább, s mi sem természetesebb, a lengyelekről is sok szó esik. S mivel ezeket a régiókat nemcsak bejárja, hanem meglehetősen kalandos körülmények közt át is éli, meg is éli, ilyen értelemben kalandregény is ez a könyv. Nagyon erős történetekkel, sodró cselekménnyel.

A mű faktográfiai hitelességét erősíti a sok magyarázó-tájékoztató lábjegyzet, a végére csatolt felhasznált irodalom, valamint a benne szereplő politikusok és közéleti személyek névmutatós kislexikona, mely a feltétlen szükségesnél is bővebb, szerepel benne mindenki, akinek neve a régióban bármilyen értelemben elhíresült, Áder Jánostól Vlagyimir Zsirinovszkijig. Például Ladislav Bašternák (1972) adócsalásért elítélt szlovák vállalkozó – a hozzá tartozó oldalszámmal. Nem szívderítő olvasmány, de feltétlen figyelemre méltó.

Ziemowit Szczerek: Via Carpatia avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében, fordította Grozdits Antal. Budapest, & Kiadó, 2022, 352 oldal