Beleéljük magunkat az ünnepbe! Kell is! Hogy megy ez még! Lobog, ég, lobog. De aztán… Kialszik a tűz. Március, ifjan? Hol van az már? A harci kedvről, a hősiességre való hajlamról gondolkodom. Milyen gyorsan el tudnak ezek múlni! De nehéz újra meggyúlni! A szabadságról, arról a nehezen kivívottról, gyorsan porba ejtettről, arról mindig szólni kell. Minden lehetséges alkalommal, mert felejt az ember!
Eszembe jutott az ünnep kapcsán, hogy az az átkos, régi rendszer –a szocialista rendszerre gondolok – akkor kezdett el gyanús lenni, amikor a járás ifjúsági titkára nyugdíjba ment. Nonszensz? Hát persze! Nézzünk körbe ma! Ifjú demokraták hatvanas átlaggal. Hogy eshetett meg ez a világ csúfjára? Hogy ezek az ifjan már pártvezetők – sokuk személyes ismerősöm – ebben a nagy politizálásban a nyugdíjkorhatárig jutottak? Lenyomtak harmincöt esztendőt ügyeink meg(nem)oldásán. Képzeljék el, a saját választási kampányukat munkának tartották! Mások iparban, mezőgazdaságban, szolgáltatásban húztak le ennyi évet, vagy répakampányban. Ezalatt őket, a vezetőket kiemelve, külön, fényezve láttam, ott, a középpontban. Féltéglával verték a mellük, hivalkodtak, hogy milyen sokat verejtékeztek, fáradoztak, dolgoztak ők. Kampány! Mondták, hogy értünk. Micsoda szép eredményekkel mennek most nyugdíjba!
Megjegyzem, a rendszerváltozás óta egészen máig ugyanaz a nóta járja, akármilyen a választás. Ez volt és ez marad a téma: a kisebbségi jogok felkarolása, kiállás a kultúránk és anyanyelvünk mellett, a régió fejlesztésének támogatása, hagyományok ápolása. Hát nem gyanús? Ennyi év után még mindig csak felkarol, kiáll, támogat, ápol s eltakar? Ezenkívül van még szélsőjobbon a ki volt itt előbb, az egyoldalas történelemkönyv meg a kacagányos téma. Százéves, régi sérelmek, hogy akkor és ott… Még mindig? Még most is? De hogy ott van Husztnak romvára, hol megállnának, oda kitekinteni? Mit nem akarok? Háborús országba senki nem utazik! S fényre valaha derül itt valami? Így van ez. Így is lesz? Ígéret, az marad a plebsnek, de minden madár nekik fütyül. Jobb felől is meg bal felől is? Úgy néz ez ki! Drága nyugdíjkorhatárosaim, pártvezetők, bajtársak! (Kis híján elvtársakat is írtam!) Ti, akik 35 hosszú éve „sikeresen” kampányoltok, magatoknak! Hálám hadd fejezzem ki! Csókolom mindannyiótoknak a munkában megfáradt drága kezét! Komolyan!
Nem is siránkozok! Állítólag jó már itten nekünk, kérem szépen! Svájc ez már! Az bizony! Igaz, a tizennyolcadik századi Svájcra hajaz. Mit sírok? Hiszen majdnem itt van már a Kánaán! A bőség meg a jog kosarai elérhetőek. Egyeseknek. Ketteseknek? Kuss! Hogy még nem lopták el azokat, hát ez mekkora egy csoda! Igen, azokból a kosarakból ma már bárki kedvére vehetne, már ha hozzáférne. Ugyan már, na, mit morogsz? Vén vagy, nem látsz már tisztán! Találod kákán is a csomót, mint pártprogramban a hazugot. Rossz vén kuruc vagy! Adyval szólsz: „Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk, / De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk.” Sorsomnak sorsával rég el vagyok számolva. Szívből azt kívánom, menjenek nyugdíjba pártos baj- és elv- s érdektársak mihamarább! Tisztuljon, ha tud még, a lélek! Meg a közélet. Minden, ami úgy elkoszolódott harmincöt év alatt. 1989-től.
Vagy mondhatok százhetvenhat évet is. 1848 óta. Hiszen mindjárt nemzeti ünnep. Mindjárt március! Március, ifjan, de szép, de csoda! Kigombolt ingnyakkal, szélbe, esőbe bátran belenézve, hevülve! Szuronyok hegyének csillogásától nem riadva, keblen kokárdával! Láncra vert Táncsicsot vállon hordozva! Tizenkét pontot kinyomtató sajtógépet – nyomdásztól jövő némi súgással, mert senki nem tapasztalt forradalmár – a nép nevében lefoglalva! Pokolba küldeni cenzurát! Micsoda tettek! Ezeknek emlékére, ezekre az érzésekre vigyázzatok nagyon! Ti! Márciusi mai ifjak! Pezsdülő szívvel, őszinte akarásával a szabadságnak. Mi a szabadság? Az, mely belsődből vezérel, s nem érdek, nem hamis, másét nem kívánja elorozni, nem erőszakos, a haladó szellemiségű embernek lélek és élet, maradinak pokoli méreg. Ez a szabadság! Igazság, tiszta jóság, megértés, jóra való akarat. Testvériség, egyenlőség!
Állj meg, bolond, mit beszélsz? Látod, hiszed is, amit mondasz? Mit látsz? Hogy itt van már a Kánaán? Lobognál? Lobognék! Ha a szél már nem is kapaszkodik ugyanúgy belém, mint ifjan, ki kell mondanom Heltai Jenő soraival: „Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.” Ne rettegjetek ifjak! Ti vének, ti se! Ne féljetek! Egyre többször kell kimondani.
Az írás a Vasárnap családi magazin 2024/11-es nyomtatott számában jelent meg, március 12-én.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.