Kiwik, maorik, hobbitok, gleccserek és gejzírek. Juhász Rokko útinaplója

Szindbád Aucklandben 

Szilveszter napján érkeztem, a szállásom, amit még otthonról lefoglaltam, az Auckland Tower szomszédságában volt. Mivel imádok főzni, ha tehetem, olyan apartmanokat foglalok, ahol felszerelt konyha is van. Ráadásul valami miatt az apartmanok szinte mindenhol olcsóbbak, mint a szállodai szobák. Még a mexikói években tanultam meg a tengeri halak elkészítésének módját. Arra számítottam, hogy itt majd jó sok halat és bárányt fogok készíteni. Az utazás nagyon kifárasztott, de még egy gyors bevásárlást megejtettem. Útközben meglátogattam az ikonikus Depot Eatery éttermet a torony szomszédságában, ahol a tonhal sashimi mellé egy szép adag Fergus’ bone marrow-t, azaz velős csontot rendeltem. Ott ez a specialitás, és isteni volt. Pirítóssal, petrezselyemmel és salottahagymával tálalják. Szindbád velős csontja jutott eszembe, miközben a szemközti asztalnál egy japán fiatalokból álló társaság ismerkedett az étellel.  

Szilveszter a jövőből 

A világ itt, ebben az időzónában ünnepli először az új évet, és a tűzijátékot az Auckland ikonikus tornyából lövik fel. Az eseményre tömegek érkeznek. A torony egy hatalmas fényfáklyává alakult át. Elindult a visszaszámlálás. Pár perccel éjfél előtt még sikerült felhívnom az otthoniakat, aztán erre már esély sem lett volna. Minden környező utca megtelt emberekkel. Elindult az új év. Nem éreztem úgy, hogy ez most különleges pillanat lenne. Nem volt kivel megosztani az élményeket. Nem volt útitárs. Túl gyorsan történtek a dolgok. Otthon még csak dél volt, úgyhogy lefeküdtem. Néha jobb, ha hagyjuk megtörténni a dolgokat. Ha menni kell, menj! Ha besötétedik, aludj! Reggel biztosan felkel a nap. Semmi kétségem efelől. 

Aucklandben az összegyűlt munkákat kellett elvégeznem, és megtervezni a következő 25 napot. Ez volt az utolsó előre megtervezett úticél. Az volt a terv, amit talán mindennél jobban szeretek, hogy útközben foglalok szállást, és az alapján megyek egyik helyről a másikra, hogy mennyi látnivaló, művészeti kihívás vár ott rám. A Kultminornak köszönhetően részt vehettem néhány rendezvényen, és készíthettem néhány performanszot is. Auckland nem nagyon vonzott, viszont gyönyörű itt a természet, és hihetetlenül barátságosak az emberek. Szeretik Új-Zélandot, és vigyáznak rá. Tisztelik a természetet, és ez látszik. Minden nap kimentem rollerezni, finom halakat készítettem, dolgoztam. Virágokat, madarakat fotóztam, amelyek jó része csak Új-Zélandon honos. Rögtön az első napon találkoztam az egyik emblematikus énekesmadárral, a tuival. Úgy néz ki, mintha lenyelt volna két fehér golyót, ami megakadt a torkán, és ettől olyan furcsa hangja lett, hogy majdnem biztosan tőle kölcsönözték R2D2, azaz Artuditu hangját a Csillagok háborújában.  

Miután rátaláltam a fish marketre, naponta kijártam oda, helyben sütött halakat kóstolni, és friss halat venni vacsorára. 15-20 perc alatt elkészítik neked a legfrissebb lepényhalat bundában, mahi-mahi steaket, vagy éppen a híres új-zélandi zöldkagylót. Paradicsom volt számomra az a hely. Estére pedig ott lapult a táskámban a kékúszójú tonhal vagy a papagájhal. 

Búcsúvacsora az Ahi. fine dining vendéglőben volt, ahol olyan kompozíciót készítettek új-zélandi specialitásokból, a Szent Jakab-kagylótól a sült bárányvérig, hogy felsorolni is nehéz lenne. A zöldségeket saját maguk termesztették, és egy látványkonyhában készítették el. Egy pohár vörösbort kértem a híres Marlborough borvidékről.  

Miután befejeztem a munkáimat, autót béreltem, és elindultam, hogy terveim szerint körbeautózzam Új-Zéland mindkét szigetét. Féltem a baloldali közlekedéstől, de nagyon gyorsan meg lehet szokni. Egy dolog ment nehezebben: irányváltáskor napokig az ablaktörlőt kapcsoltam be, ugyanis a volánnál is minden meg van cserélve. Bal oldal: ablaktörlő, jobb oldal…, ni, az meg az irányváltó, vagy ahogy mi, hatúmák, hívjuk: az index. 

A hobbitok földjén 

Első utam Rotoruába vezetett. Itt le is cövekeltem vagy 4-5 napra. Az utazás egyik legszebb része következett. Még mielőtt odaértem volna, megálltam Hobbitonban, A Gyűrűk ura egyik forgatási helyszínén. Péter barátom szerint az itt felépített Hobbiton (a hobbitok lakóhelye) a filmtörténelem egyik legikonikusabb díszlete, és amit ott láttam az valóban lenyűgözött. Órákat töltöttem el a háromnegyedes fantáziavilágban. A kicsi tavakban igazi fekete hattyúk úszkáltak erdei tyúkok társaságában. Ez már a második olyan szürreális élményem volt, ami filmhez kapcsolódik. A mexikói, halottak napi jelmezes felvonulás az egyik, amit a 2015-ös James Bond-film a 007 Spectre: A Fantom visszatér nyitójelenete ihletett, és azóta is megszervezik minden évben egyre nagyobb sikerrel. A másik pedig Hobbiton, ahová naponta több ezer ember látogat el, és az Új-Zélandiak, felismerve az ebben rejlő turisztikai lehetőséget, és mert a természethez sokkal szorosabb szálak fűzik őket, mint minket, közép-kelet-európaiakat, fokozatosan lecserélték a filmhez használt mű anyagokat valódikra. 

Minden apró részlet a helyén van, minden igazi, és volt olyan pillanat, amikor elhittem, hogy itt valóban hobbitok laktak.  

Az út szinte végig dimbes-dombos, csupazöld legelők között tekergett tovább, amik tele voltak birkákkal. Itt minden emberre 5 birka jut. Mielőtt megérkeztem volna Rotoruába, a maori őslakosok kultúrájába is belebotlottam. Egy maori falu mellett vezetett az út, igaz, csak a kerítést láttam, de annak minden oszlopa egy remekmű volt. Mint kiderült, Rotorua környékén nagyon sok a kulturális emlék. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy nem kellett tartanom a kígyóktól, így bármikor, bárhol megállhattam fotózni. 

Rotorua a Puia geotermál völgy központja, rengeteg meleg vizű forrással, termálvízzel, gejzírekkel, agyagvulkánokkal, több mint ezeréves óriásfenyőkkel, amelyek némelyike az Eiffel-toronynál is magasabb, csodálatos madarakkal (hegyi kea papagáj, kiwi), lombkoronasétányokkal, mely az óriásfenyők között tekereg. Itt láttam először a címerükben szereplő páfrányt is, óriási, csodaszép és sokféle – 

ez minden, amit erről el tudok mondani, 

mondaná Forrest Gump. 

Gejzír szappanos vízzel 

Rotorua és az északi sziget középső és nyugati része igazi természeti csoda. Itt láttam először gejzírt. Igaz, csak másodszorra. Történt ugyanis, hogy az egyik turistacsalogató hirdetés szerint a gejzír minden nap reggel 10 órakor lép működésbe. Pontosnak kellett lennünk. Nagyon szürreális volt: egy amfiteátrum kb. 300 férőhellyel, egy korláttal elválasztott, kb. 2-3 méteres kúp, aminek a teteje gőzölög. Kezdéskor megjelent „A technikus” egy kanna szappanos vízzel, és beleöntötte a kúp tetejébe. Ezt követően kb. 30 másodperces lövellés következett, majd taps. Színtiszta dadaista szeánsz. De nem ezt vártam, így nagyon lehangoló volt. Viszont a maorik szent földjén működő Pōhutu gejzír talán az egyik legszebb természeti jelenség, amit volt szerencsém látni. Átlagban 45 percenként tört ki. Több forrásból egyszerre lövellte ki az ásványokban gazdag termálvizet. A geotermál park szinte minden négyzetcentimétere élt, sárga ként okádó lyukaktól a pöfögő sárvulkánokig, dübörgő, süvítő, szuszogó ásványi lerakódásoktól roskadozó domboldalakig, pici, kék, gőzölgő patakoktól a nagy türkiz tavakig minden volt ott. A végén megleshettük a kiwi madarat is, ami éjszakai madár lévén napközben rejtőzködik. Sajnos később az utakon több kiwitetemet is láttam, ugyanis hajnalban és alkonyatkor előmerészkednek, és elindulnak élelmet keresni. Az evolúció elvette a szárnyaikat, mert biztonságban érezték magukat. És ez mindaddig rendben is volt, amíg meg nem jelent az ember és vele a kutya. A félnapos túra végén még megnéztük a maori büszkeségtáncot, a hakát, amit az arcukon jellegzetes tetoválást viselő táncosok mutattak be.  

Az elveszett nap 

Új-Zélandi élményeim közül talán a legmélyebben a Trans-Alpine túra érintett meg a Tongariro Nemzeti Parkban. Leírhatatlanul szép tájakon keresztül autóztam. Utam a hírhedt Taupo-tó mellett haladt. Ez a tó a Taupo vulkán helyén képződött, ami a tudósok szerint az elmúlt 20 000 év legnagyobb vulkánkitörését produkálta. Innen délre alig 20 kilométerre egymás után sorakoznak a gyönyörű vulkánok. Az egyik ilyen, a Ruapehu mellett vezet a világ egyik leglátványosabb túraútvonala kb. 20 kilométeren át vulkánok, tavacskák, sziklák és hegygerincek között. Ennek vágtam neki, és kb. 36200 lépéssel később fáradtan, de boldogan ültem be az autóba. 

A mobilomon, amit nem vittem magammal, több nem fogadott hívás és üzenet várt a hotelből. Azt állították, hogy a szállásomat már el kellett volna hagynom. Írtam nekik, hogy ez nem így van, hiszen péntekig foglaltam le. Felhívtak, és közölték, hogy péntek késő délután van… Elveszítettem egy napot. 

Másnap korán indultam Wellingtonba, a fővárosba. 6-7 órás autóút állt előttem. Wellingtonban már vártak a művészbarátok és egy performanszművészeti fesztivál. Na meg Zealandia, a világ első teljesen bekerített városi természetvédelmi területe, amely a völgy erdei és édesvízi ökoszisztémáinak az emberiség előtti állapothoz lehető legközelebbi helyreállítását tűzte ki célul. Az itt élő számtalan páfrányféle igazi prehisztorikus hangulatot áraszt. Az ottani őslakók történetéről találtam egy furcsaságot a helyi múzeumban. Új-Zélandot a 14. században fedezték fel a mai Taiwan irányából érkező polinézek. Ez volt a Csendes-óceán egyik legutolsó szigete, amit benépesítettek. Szinte egy időben Hawaii-jal és a Húsvét-szigetekkel. Miközben történelmi léptékkel mérve csak pillanatokkal később jöttek az európai gyarmatosítók. Mindössze 300 év telt el a két esemény között.  

Tasmán-tengerbe ömlő Duna 

A Méniere-szindrómám miatt nem mertem bevállalni a hajóutat az északi és déli sziget között, ezért repülőre szálltam, és Wellingtonból Christchurch-be repültem, ahol ismét autót béreltem, hogy körbejárjam a jóval nagyobb déli szigetet. A Hanmer Springs csodálatos termálfürdői után, ami a déli sziget északi részén van, elindultam a déli partra, Queenstownba, amit egy újabb lélegzetelállító út követett: a nyugati part a Tasmán-tengerrel és a Gleccser-sztráda. Még Wellingtonban a fesztivál részeként a donaueschingeni Duna-forrásból magammal hozott forrásvizet egy performansz keretében beleöntöttem a Tasmán-tengerbe. 

Sokat jelent nekem a Duna, hiszen a partján születtem, és több fontos performanszom is a hozzá kötődik. Arról nem is beszélve, hogy tavaly 3 hónapot tölthettem hídőrként Párkányban. Ott született az ötlet, hogy a Duna forrásából származó vizet többek között a Tasmán-tengerig vigyem. Egy csepp a tengerben, amihez nagyon sok emlék fűz. Mátyás barátommal is van egy közös projektünk, ahol évente elutazunk egy-egy olyan országba, ahol még egyikünk sem járt, ezért a forrásvíz még meg fog jelenni a történetekben. 

Ferenc József gleccsere 

Hosszú látványos autózás után megérkeztem a kitűzött célomhoz, a Ferenc József-gleccserhez. Sosem láttam még gleccsert, de valahogy úgy képzeltem, hogy egy folyót, ami be lesz fagyva, lefotózok, és pipa. Hát nem így volt… A tengertől alig pár száz méterre voltam a nyár kellős közepén, hiszen a déli féltekén ilyenkor nyár van. A parkoló tele autókkal. Külön parkoló volt itt is a lakókocsiknak, amikből Új-Zélandon rengeteg van. Innen körülbelül egy órányi gyaloglás után jutottam el a gleccserhez. Ott lógott a fejem fölött a gleccser. Iszonyatos látvány volt. A hegyek közül alábukó kék óriás. A hatalmas jégfolyás alól pici patakban csordogált a víz. Olyan volt, mintha vizet facsart volna a sziklákból a fizika törvényeinek ellentmondó kristályszörnyeteg. Nagyon pici, jelentéktelen élőlénynek éreztem magam. A világ végére kellet utaznom ahhoz, hogy ezt megtapasztaljam. És örültem, hogy ott lehettem. Azt gondoltam, hogy innen már nincs tovább. Pedig van! 

Hátra volt még az időutazás, ahol ugyanazt a pénteki napot kétszer is átéltem. Egyszer Új-Zélandon, egyszer pedig Tahitin. De erről és a három karácsonyról Perthben majd a befejező részben írok. 

Juhász Rokko