Kudlik Júlia: Az esztendő leghosszabb napja

Gyermekkoromban az esztendő leghosszabb napja: december 24-e. KARÁCSONY NAPJA! Csupa nagybetűvel. Nekem ma is ilyen nagybetűs, várva várt ünnep. Ízek, illatok és érzelmek szoros ölelkezése, valahol itt, legbelül.

Kicsi gyerek voltam még, amikor a testvéremmel együtt karácsony szent napján, reggeli után a szomszéd házban lakó nagyszüleinkhez mentünk át, hogy kivárjuk, amíg az angyalkák mindent elkészítenek: elhozzák és feldíszítik a fenyőfát, elhelyezik az ajándékokat.

Sok mindennel próbáltuk múlatni az időt, ami nagyon lassan telt. A konyhából – ahol nagymama szorgoskodott – fenséges illatok áradtak, jelezve, hogy lassan elkészül az ünnepi vacsora. A bejárati ajtó üvegéhez tapadva mindketten a Jézuskát lestük, de csak a sűrűn hulló hópelyheket láttuk. Közben észre sem vettük, hogy a szobában már áll egy kicsi karácsonyfa, alatta sok-sok ajándékkal. Elképzelni sem tudtuk, hogyan került oda, és miért olyan kicsi?

Akkor nagyiék azt mondták: mi már öregek vagyunk, nekünk elég ez is, hiszen az öröm és a szeretet teszi naggyá. A gyerekek karácsonyfája azért olyan hatalmas, hogy lássák: ezek az érzések az égig érnek ezen az estén az egész világon.

Azután hazamentünk. Mit mentünk, repültünk! Ám a szobába mindig édesapám lépett be elsőként. Mi csak akkor mehettünk, amikor szólt a csengettyű. Tudtuk, az angyalka így jelzi: mindennel elkészültem!

Öcsémmel kézen fogva léptünk a szobába, és remegő lábakkal, szájtátva néztük a mennyezetig érő karácsonyfát, amelyen szikrázó csillagszórók próbálták meghódítani a szobányi fenyőillatot, miközben a Mennyből az angyal szólt a lemezjátszóról.

Elvarázsolt és megbabonázott voltam, s nem szégyellem, hogy ez a varázslat, ez a csoda máig ugyanilyen számomra minden karácsonyestén, pedig már nekem is kicsi fát hoznak az angyalkák.

Az egyik alkalommal, amikor véget ért a zene, és elfogytak a csillagszórók, észrevettük, hogy a papagájunk kalitkájából hiányzik a kicsi csengő! És akkor rájöttünk, hogy nem is a Jézuska aranycsengettyűje szólt, hanem apu csilingelt az angyalka helyett!

Nem árultuk el, amit észrevettünk! Olyan jó és szép volt, hogy öcsémmel még sokáig játszottuk ezt a titkolt szertartást.

Idővel persze minden kiderült, de ezáltal semmi nem lett rosszabb! Ellenkezőleg: addigra megismertük az örömöt, a szeretetet, a jót, a rosszat.

Ezek voltak azok az évek, amelyek során belém ivódtak az élethez nélkülözhetetlen illúziók és érzések, amikor már tudtam és még elhittem, hogy a jó mindig jutalmat, a rossz mindig büntetést kap, s hogy idővel mindenki a saját maga angyalkája lesz, s talán egyszer ráébredünk arra, hogy egészen „addig tart Fényhídként a dolgunk, ameddig itt a Földön az élet szeretetért koldul.”