Mindig? Mindennap, minden percben? Gyereknek, felnőttnek? Az utcán, az iskolában, a moziban, még a templomban is?
Nem, az nem lehet! S valahogy mégis. Pedig most még nem is az emberformájú robotoktól, akik vagy amik jönnének szembe az utcán. Bár ki tudhatja? Félünk. Félünk a háborútól, a járványoktól, félünk az utcára kilépni, félünk a gyerekeinket iskolába küldeni, félünk egyedül homályos utcaszegletekben, aggódunk a szeretteink testi épségéért, ne támadjon rájuk, ne késelje meg, ne lője le őket egy elmebeteg, egy ámokfutó, egy szeretet nélkül felnőtt szerencsétlen. Félünk egymástól, a mástól. Nemrég néztem újra az egyik kedvenc Fassbinder-filmemet, aminek a címe: A félelem megeszi a lelket. Igen, az embertársainktól, a kirekesztőktől való félelem.
Nézem a szemét a képernyőn. Megölt két embert. Szép arc lenne, de a szeme rideg, hideg, középiskolás, de mindig konfliktusos volt, mindig gondok voltak vele. Arra gondolok, pici korában olvastak-e neki mesét, puszilta-e, ölelgette-e az anyukája, vitte-e játszótérre, jártak-e sétálni, mondták-e neki, hogy ügyes vagy, szeretlek... Megtanulta-e, hogy virágot rajzoljon az édesanyjának, focizott-e vele az apukája? Istenem! Hiszen senki sem születik rossznak, gonosznak, gyilkosnak.
Azt gondolom, mindannyian felelősek vagyunk, hibásak, bűnösök, ha gyerekeink, ismerőseink odáig jutnak a gyűlöletben, hogy kezet emeljenek a másikra, az életére törjenek, romboljanak, gyilkoljanak. Hallottam óvónénit, aki a kis lurkó panaszára, hogy megütött a Pisti, azt felelte: add vissza neki. Hallottam szülőt, aki dühösen megrántotta gyereke kezét, ne köszönj neki, hiába, hogy a gyerek az ő gyereke, egykori jó barátja, de az anyuka nem egy köszönős, hát ne legyen a gyereke se. Ezeket a mostani, a mindennapi félelmeinket, a sok-sok rettegést a rossztól muszáj valahogy humorosan feloldani. Már amennyire lehet.
Mitől is féltem én gyerekkoromban? Hát attól, hogy a nagy, lábas ágyunk alatt, amit naponta meg kellett vetni, szépen elsimítani a dunyhákat, a vánkusokat, s ha magas és egyenes az egész, akkor leteríteni a hatalmas ágyterítővel, kitenni a nagy díszvánkust középre, este meg, amikor anyánk szólt, bontsd szét az ágyat, akkor az alatt a nagy ágy alatt nincs-e valaki. Benéztem az egyik oldalon, üres az alja, be a másikon is, hátha onnan nem. De soha nem volt ott senki. Azt nem is tudom, anyám tudott-e erről, biztosan tudott, épp ezért küldött be eténként az ágyakat szétbontani, hogy legyőzzem a félelmeimet. Arról tudott, hogy sírtam kicsinyke korómtól, hogy ne haljunk meg, s főleg te, anyuka, ne haljál meg, de addig biztosan ne haljál meg, amíg... Nem is tudtam, mit gondolok, mit értek az amígon, de ez a haláltól való rettegés bizony elkísér, örökké velem van, együtt fekszünk, együtt ébredünk, igaz, minél öregebb vagyok, annál jobban el tudok beszélgetni ezzel a rettenetes szörnnyel. Néha még el is tudom fogadni az érveit.
Félek én sok mindentől, félős vagyok, vagy inkább csak olyan károgó varjú, mondom néha magamnak. S reménykedem, hogy újra eljön az a világ, amikor hógolyóval dobálják a fiúk a lányokat, amikor meghúzzák a hajukat, mert így mutatják ki, hogy szerelmesek, amikor csak pici balgaságokkal bosszantják egymást, de nem bántják, nem bántják...
Lassacskán múlik az éji sötétség. Kimosolyognak az éledező fűből az apró tavaszi virágok, kibújnak, kipattannak az emberi szívekből, agyakból a szeretet, az emberiesség, az elfogadás szikrái. Mert nem lehet örökké félelemben élni. Ugye, nem?
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.