Maros Diána: Egy „barbár rituálé” margójára

Lehetek vagy hatéves, ez az első disznóvágásom. Nagyapáék négy-öt disznót tartanak. Én csak néha látom őket, amikor a messzi fővárosból az ország északkeleti csücskébe utazunk. A fekete a kedvencem. Szerencsére most nem azt vágják le. A disznók elég vadak egyébként, lökdösik egymást a vályúnál. Én nem mernék bemenni hozzájuk. Nagymamám nem fél tőlük, határozottan rácsap a kisajtót épp eltorlaszoló állatra, s „Ne te, ne!” kiáltással már bent is van az ólban. A disznók majd’ eltiporják, amíg beleönti a moslékot a vályúba. Nagyi úgy taszigálja őket, mintha pehelysúlyú kismalacok lennének, pedig jól megtermett mind.

Reggel a fejemre húzom a dunyhát, hogy ne halljam a disznó visítását. Amikor kimegyek az udvarra, már perzselik a szegény kimúlt sertést. Nagyapa fején micisapka, köténye véres. Mindenki jókedvű.

A többi történésből csak emlékfoszlányok maradtak. Teknőben keverik a kolbásznak valót. Nagyapa a hátsó verandán tölti a hurkát. Szeretem nézni. A kamrában hatalmas szalonnák, kolbász, füstölt sonkák lógnak egész évben. Ha bemegyek, megcsap a semmivel össze nem keverhető szag. Milyen érdekes, hogy az emlékeinkből szagokat is föl tudunk idézni. Most is érzem, több mint negyven év távlatából.

Nagyapa a következő nyáron megbetegszik, majd hosszú szenvedés után meghal. Nincs több disznóölés.

***

Csömöri Tót Hagyományaink Háza, 2025. február. 22. Életem második disznóvágása. Ezúttal szlováktanári minőségemben vagyok jelen. Kapok ruhát is, beöltözöm csömöri viseletbe. Nagyon tetszik. Alapszínei a kék és a zöld. Volt egy szlovák rokonom, aki nem bírta elviselni, ha egyszerre kéket és zöldet vettem fel. Modrá a zelená, pre blázna je stvorená (a kék és zöld a bolondoknak való), mondta el minden alkalommal. Lehet, hogy most is mondaná, de szerencsére nem lát.

Cilit is viszem magammal. Nehezen kel fel. Mire végre odaérünk, már két féldisznó csüng az udvaron, épp a hájat vágják le róla. A bele egy nagy vájdlingba kerül, kis tanítványaim körbeállják, a bátrabbak hozzá is érnek. Sokszoknyás viseletükben olyanok, mint a kiscsibék.

A disznó körül sáros vértócsa cuppog. Cilikém húzza a száját. A lacikonyhában nagy a sürgés-forgás. Az asszonyok keze alatt ég a munka. Van itt minden, hurka, kolbász, hájas sütemény, kocsonya, még görhöny is. Ez utóbbiról kiderül, hogy krumplis lepény, vagyis tócsni. Csodálkozom, nagyszüleim vidékén a görhe mást jelentett, nagymamám sütötte mindig: kukoricalisztből készült, gombócszerű, enyhén édes finomság. Arrafelé lepcsánknak hívják a krumplis lepényt. Csömörön görhöny, most már ezt is tudom.

Nemrég elém került egy felháborodott poszt a közösségi oldalon. A disznóvágás barbár rituálé mivoltáról. Az emberi lélekre gyakorolt káros hatásáról. Zavarba jöttem. Eddig nem foglalkoztam lélektani szempontból ezzel a kérdéssel. Szó, ami szó, ha rajtam múlna, biztosan nem tudnám megölni szegény disznót. Inkább ellennék hús nélkül.

Pontosan érzékelem, ismerem a szakadékot a túlélés könyörtelen törvényein alapuló, „kényeskedést” nem ismerő világtól elszakadt városi „puhányok” gondolkodásmódja, életszemlélete és a falusi, a természettel szimbiózisban élő emberek praktikus, évszázadok alatt kialakult szokásokban gyökerező gondolkodása között.

Én az előző kategóriába tartozom, nemhiába csúfoltak vidéki unokatestvéreim városi burzsujnak. Gyerekkoromban sokszor érzékeltem fájón, mennyire más vagyok, mint ők. Anyukám, a fővárosba származott első generációs értelmiségi szintén nem tartozott már közéjük, ezt is világosan éreztem. Sokkal több volt benne a lágyság, az idealizmus. De nem tartozott a városi polgárok közé sem, velük ellentétben nem volt múltja, öröksége, előkelő ősei. A két világ között lebegett.

Ezt az otthontalanságot, sehova sem tartozást örököltem tőle én is. És mégis, ha manapság olyan helyre csöppenek, ahol nagyszüleim világa köszön vissza, hatalmába kerít valami ős-otthonosságérzés. Mint most, a csömöri disznóvágáson. Néha jó kicsit „barbárnak” lenni.