Gazdag József: Ahogy egymással bánunk, az a hazánk

Egyszer Kassán, szilveszter napján az állomás melletti parkban megállított két szurtos cigánygyerek, csámpás kis csizmák a latyakban, és azt mondták, bácsi (ez voltam én), egy nagy hajót kívánunk magának, ezen együtt nevettünk, hajó, vajon miért éppen hajó, ha legalább tenger lenne errefelé, mosolyogva caplattam tovább, egyetemista lehettem, akkoriban egy pakli cigarettának is tudtam örülni, szóval a hajót kissé túlméretezték, de nem bántam, ha hajó, hát legyen hajó, gondoltam akkor, nem fogok tiltakozni, biztosan ott is lehet lakni, egy hajókabinban, bár kevésbé otthonos, mint egy futballstadion tribünje, de majd megszokom, nem igaz?

Aztán ahogy teltek az évek, csak nem jött a hajó, se jacht, se bárka, nem mintha vártam volna, meg tenger híján hova is, de nem jött, ez a helyzet, soha, se nagy hajó, se kicsi, semmilyen. Jött helyette más, újságírás, például, bár ez inkább Matula bácsi rozoga ladikja, úgy hiszem.

Az újévi jegyzetben nem írom le azt, hogy bort, búzát, békességet, megfogadtam, sem azt, hogy búék, ezekkel most úgyis teli van minden kívánságkosár, a nagy hajó is elúszott, lásd föntebb, szóval mit is kívánhatnék magunknak, ami nem hangzik túl fellengzősen, de szükség volna rá, nagy szükség. Megvan. Civil kurázsit mindenkinek!

Ha már a politikai képviseletünk cselekvési rádiusza, hadd legyek pontos, a nullához közelít, maradék erejét pedig a köz elhivatott szolgálata helyett egy ideje hiúsági presztízsversenyre fordítja, akkor a civil kurázsi az egyetlen, amiben bízhatunk, a jóisten (és Szoboszlai Dominik góljai) után.

Nincs ma olyan bátor és szókimondó publicistánk, mint volt Grendel Lajos a kilencvenes években, aki nem állt be egyik politikai kórusba sem, cserébe kíméletlen humorral tette helyre a dilettánsokat és az önjelölt váteszeket, de új grendelünk sajnos nincs, a régit pedig, ha ma megpróbálna tükröt tartani, holnapra bunkósbottal vernék agyon a közösségi médiában, attól tartok.

A civil kurázsi az egyetlen esélyünk, ezt jövendölöm, mert senki sem fogja helyettünk megvédeni a lakótelepi játszóteret, az iskolát, a templomot, a könyvtárat, a postahivatalt, az orvosi rendelőt, ehhez ránk lesz szükség, szólni kell akkor is, ha ez kényelmetlen és kockázatos, sőt akkor kell szólni igazán.

Megszólalni, odafigyelni, szóba állni, meghallgatni, ezek is kulcsszavak, nem kell egyetértenünk mindenben, ugyan ki szeretne uniformizált világot, legutóbb kommunizmusnak hívták, ne jöjjön vissza soha már, de beszélni egymással, ez volna az alap, megtalálni a közös nevezőt, amely minden különbözőségünk ellenére összeköt bennünket, keretet ad, kijelöl egy civilizációs normát, mert, és ezt kellene szem előtt tartanunk az év minden napján: ahogy egymással bánunk, az a hazánk.