„Anyukának most kezdődik a téli szünet!” – bocsátott el a baleseti sebészetről a december eleji estén az asszisztens. „Legalább négy hét gipsz, aztán meg kötés” – jósolta az orvos, és hangosan felnevetett, amikor kétségbeesetten kérdeztem, hogyan fog így, teljes lábgipszben iskolába menni a lányom, ahol az első emeleten van az osztálya, a másodikon a napközi, a földszinten a tornaterem és az ebédlő... Egy jól megszerkesztett brossúra vagy praktikus tanácsokkal teli weboldalcím javaslata helyett kacagva csak ennyit mondott: „Hát, majd szépen otthon együtt pihennek!”
„Anyuka téli szünete”, más megoldás nem lévén, egész decemberben a Covid-karanténokban már begyakorolt felállást imitálta. Kora reggel, még mielőtt a gyerekek felébredtek, az S.O.S. emailek gyors megválaszolását az erős kávé segítette. Aztán indult a versenyfutás az idővel: felébreszteni a nagyobbikat, tízórait csomagolni, reggeliztetni, útnak indítani, közben (mivel én hetekig nem mehetek érte) aznapi hazajutását másokkal leszervezni, az ébredező kisebbiknek öltözködésben, lakásban közlekedésben segíteni. Mire fél kilencet ütött az óra, és nekem kezdődött a hivatalos munkaidőm, már legalább három órája otthoni műszakban voltam.
Ekkortól, a következő kávé erejében bízva három párhuzamos pályán folyt tovább a verseny: a négyes szorzótáblát gyakoroltuk, főnevekből toldalékokkal mellékneveket képeztünk a kislányommal az elsőn. A másodikon ment az egyetemi munkám: online oktattam, jövő évi szemináriumi időbeosztást és pályázati pénzügyi elszámolást intéztem. S ugye, mivel otthon voltunk, délre az ebédnek is késznek kellett lennie, s nem csak amolyan gyorsan bedobok valamit két megbeszélés között típusúnak, mert az unatkozó gyerek az bizony éhes, és napközben is sokat nassolgatna. S ha már otthon van az ember, akkor elindít egy gyors mosást is, amit kis idő múlva ki is kell teregetni, a szárítókötélről pedig, hogy legyen az újabb adag nedves holminak helye, be is kell szedni a megszáradtakat. Közben jön a futár a megrendelt karácsonyi ajándékkal, csörget mobilon a kolléga, hogy ugye jövök a nemsokára kezdődő online megbeszélésre, és kapom az üzenetet aggódó barátok anyukáitól, hogy mikor tudnak az otthonragadt kislányom mal virtuálisan (azaz az én telefonomon vagy számítógépemen keresztül) együtt játszani...
Multitasking – így hívják ezt a jelenséget. Ha hosszú ideig fennáll, megemeli a vérnyomást és a pulzust, jelentősen hozzájárul a depresszió kialakulásához, rontja a memóriát, csökkenti a motivációt és a teljesítményt… tovább már elolvasni sem merem, mit ír még a legfrissebb szakirodalom. A bőrömön is érzem, hogy számomra ez nem a „szépen együtt pihennek” kategória, s biztos vagyok benne, hogy legyen bármennyire talpraesett, képzett, elszánt és mellette gondoskodó és szerető szülő valaki, ha ennyire egyedül marad a nap nagy részében a ránehezedő feladatokkal, az teljesíthetetlenül és igazságtalanul sok lesz számára, s hosszú távú, negatív következményei lesznek. Ilyenkor nem segít a sok általános tanács: meditálj és jógázz, mielőtt nekikezdesz a napnak, ahogy az sem, hogy tartsd rendben a munkafelületedet, hogy a fölösleges tárgyak ne tereljék el a figyelmedet arról, amit tenned kell. Mert ilyenkor, ennyi kihívás közepette a létezés maga a feloszthatatlan káosz. Leönthetjük cukormázzal, nevezhetjük meghosszabbított téli szünetnek, pihenésnek, de az (ön)ámítással egy dolgot érünk csak el. Lehet, hogy nem fog ránk zúdulni a népharag, de megfosztjuk magunkat az őszinteségtől, és attól, hogy ha mi már nem is, de legalább máskor másvalaki segítséget kapjon egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. A munkáltatói oldalról rugalmas munkavégzési lehetőségeket (ha az ápolói szabadság nem lehetséges), a családtól, barátoktól (ha a közelben vannak) meleg ebédet, néhány órára gyerekfelügyeletet, de ha ezt nem is, legalább együttérző telefonhívásokat. S ha az egészségügyi intézményekben dolgozók legalább néhány praktikus tanáccsal is ellátnának (mint hogyan használja a mellékhelyiséget nőként az, akinek lábujjtól combtőig gipszben van a lába, hogyan a legegyszerűbb tisztálkodnia), a baleset fájdalmai alatt egyébként is roskadozó beteg, ahogy az őt ápoló, általában női családtag sem érezné olyan elesettnek és kiszolgáltatottnak magát... Mert ez a „szépen együtt pihenős, hosszú téli szünet” bizony teher, és bárkire is pakolnánk, irtózatosan nehéz lenne.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.