Vitray Tamás: Csak annyit mondtam: puff!

Nem annyira…

…bocsánat, hogy közbeszólok, de mielőtt elkezdenénk, szeretném jelezni, hogy érkezésünk után megkóstoltam a házigazda borát, ezért innentől minden felelősséget rá hárítok. Bármit mondok, ő felel érte. Most már elrajtolhatunk, Isten kegyelméből.

Nem annyira újságírói kérdés: hogy van?

Jól. Milyen lehet egy 91 éves ember? Nyugodt, csendes.

Amikor nyár végén felkértem arra, hogy legyen a Vasárnap tárcaírója, azt felelte, hogy rendben, de csak néhány hét múlva, mert egyfolytában dolgozik, lót-fut. Mivel foglalkozik?

Ezt mondtam? Egy 91 éves ember már egy kicsit hazudós is. Mert lótok is, futok is, de ha stoperrel mérnénk, azért nem ez lenne a jellemző. Itt például alig tudtam feljönni a lépcsőn.

November elején volt a kilencvenegyedik születésnapja, vagyis már a kilencvenkettedik évében jár. Szellemileg mennyinek érzi magát?

Mikor hogy. Amikor elindulok otthonról, akkor hülyének tűnhetek, mert nem találom a lakáskulcsot, sem a slusszkulcsot, nem emlékszem, hogy beállítottam-e a riasztót és így tovább. Ha ezeken a nehézségeken túljutok, akkor már elvagyok.

Néhány éve volt egy nyakcsigolyatörése, akkor több hónapig nyakrögzítőt hordott. Azóta jobban vigyáz magára?

Igyekszem. Nem szabad futnom. De van egy csodálatos találmány, ami gyógyít. Egy gyaloglópad. Az fantasztikus. Lehet állítani a sebességet, mutatja az időt, a vérnyomást, a pulzusszámot. Versenyzek és csúcsokat állítok föl.

Azt olvasom az önéletrajzi könyvében, hogy csenevész csecsemő volt, 1 kiló 75 dekával született…

Attól a pillanattól kezdve csak híztam.

…mindenesetre a kórház felajánlotta az alig tizenkilenc éves édesanyjának, hogy hagyja bent a csecsemőt.  Később is félős, szorongó gyerek volt, köszönni is félt idegeneknek, s volt olyan tanév, amikor félévkor gyenge, év végén pedig elégtelen minősítést kapott testnevelésből. Ehhez képest a Magyar Televízió vezető sportriportere lett.

Annyi magyarázatot hadd fűzzek hozzá, hogy szerettem a sportot, az elégtelent nem a fizikai alkalmatlanságom miatt kaptam. Azért buktam meg, mert tornaórán a futógyakorlat során lerövidítettem a távot.

Elmesélné első televíziós szereplését, különös tekintettel a sámlira?

1958-at írtunk, amerikai atléták érkeztek Budapestre, és felkértek a tévéből, hogy készítsek velük interjúkat, angolul. A gond az volt, hogy kicsi voltam. Nem értem fel a riportalanyt, a 203 centis Rafer Johnsont. A fejünk nem fért be egy képkivágásba. Az operatőr bajban volt. Vagy engem mutatott, és akkor az amerikait lefejezte, vagy az amerikait mutatta, de akkor meg én nem látszottam. Végül úgy oldottuk meg, hogy fölálltam egy zsámolyra. A riportalany úgy röhögött, hogy nem tudtam, képes lesz-e megszólalni. Aztán azt mondtam, kedves hallgatóim – nem tudtam, hogy nézőkhöz beszélek –, nem én nőttem meg az előző beszélgetés óta, hanem egy sámlin állok. Ez a jelenet egycsapásra ismertté tett. Ahogy Byron írta saját magáról: egy reggel arra ébredtem, hogy híres ember vagyok.

Más hőfokon, higgadtabban közvetített, mint a kor első számú riportere, Szepesi György. Tudatos döntés volt?

Eleinte teljesen mindegy volt, hogy eksztázisban üvöltök-e vagy halkan suttogok, a futballmeccsek közvetítésekor ugyanis mindenki Szepesit hallgatta. A tévében nézték a meccset, de lehalkították a készüléket, és Szepesi rádióközvetítését hallgatták hozzá.

Szepesi megpróbálta elmesélni a rádióhallgatóknak azt, amit ők nem láthattak, de a tévénézők igen.

Szepesinek el kellett mondania, hogy mi történik a pályán, mert rádióriporterként az volt a dolga. De nekem tévériporterként nem ez a feladatom. Reflexióim lehetnek, de leírni a történéseket? Marhaság!

A futball Szepesi kompetenciája maradt. Milyen sportággal vált ismertté Vitray Tamás?

A műkorcsolyával. Azt a rádióban nem lehet jól közvetíteni. Zene szól, csinos lányok vannak, fess fiúk, a néző látni akarja őket. Egészen addig soha életemben nem voltam műkorcsolya-versenyen, akkor viszont kiutaztam Nyugat-Németországba. Szerencsémre egy régi korcsolyázó bekérezkedett mellém a riporterállásba. Leírtam neki az összes figurát egy papírra, azzal, hogy én egyet sem ismerek fel, úgyhogy amikor a versenyző ugrik, akkor lesz szíves a ceruzájával rábökni arra, hogy mit látunk. Így közvetítettem a műkorcsolyát 1960-ban.

Következzen most egy bejátszás az 1988-as szöuli olimpiáról, a női 200 méteres hátúszás döntőjéről. „…bírja-e majd végig, gyere, Egérke, gyere, kicsi lány, ússzál! Egy testhossz az előnye, huszonöt métere van hátra, nem hiszem, hogy elvesztheti, Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok!” Lúdbőröztető meghallgatni. Több százezren élhettek át katarzist a közvetítés során.

Nem szerénykedem, de a dolog úgy áll, hogy könnyű lelkesedni riporterként, ha ilyen a sportolói teljesítmény.

Az utóbbi években derült ki, hogy a magyar úszósport legendás edzői drasztikus módszerekkel dolgoztak, ütötték és megalázták a tanítványaikat, Darnyi Tamás azt is elárulta egyszer, hogy az uszodában a partvisnyél is nevelőeszköznek számított. Mit gondol erről? Tényleg ez volna az aranyérem ára?

Ez ugyanolyan összetett kérdés, mint az, hogy egy szülő felpofozhatja-e a gyermekét. Amikor az anyám, aki fodrásznő volt, hazajött a munkából, megkérdezte a nagyanyámat, hogy hogyan viselkedtem. Ha olyasmi volt a válasz, hogy nem jöttem haza időben, akkor bizony kaptam egy pofont, néha kettőt. Néha bőgtem, de eszembe nem jutott haragudni vagy megsértődni. Ez belefér. A zaklatás és a megalázás már nem. Ha azért csattan el egy pofon az uszodában, mert valaki rossz fát tett a tűzre, az más, mint ha valaki azért kap, mert nem úszta meg az elvárt időt. Az pedig, hogy egy úszóedző „hozzányúl” a kislányokhoz, nem tolerálható, és büntetendő. 

„Ebbe bizony bele lehet halni” – írta egyszer egy közvetítési bakijáról, amikor a pekingi olimpián egy kajak-kenu közvetítés során elnézte a táv végét, és 1000 helyett már 750 méternél olimpiai bajnoknak kiáltotta ki Vajda Attilát. A baki a szakma velejárója?

Ez a Vajda-arany nem volt vészes, legföljebb egyes kollégák örültek, hogy na, tessék, a nagy Vitray. De életem első olimpiája nehezebb volt, 1960-ban, Rómában. A kajak-kenu versenyeknél közölték velünk, hogy nincs élő közvetítés, száz kilométerre leszünk a helyszíntől, a futamokat egy kis képernyőn figyelhetjük, az alapján kell közvetítenünk. Biztatásul azt mondták, lesz egy angol nyelvű guide-kommentátor, aki ott van a helyszínen, szabad szemmel nézi a versenyt, ő majd segít. Na most ez a guide-kommentátor kiváló angolsággal, udvariasan közölte velünk, hogy életében először lát kajak-kenut, és a futam végén nem Parti Jánost, hanem a szovjet riválisát mondta be győztesnek. Tény, hogy mindössze hét centi volt köztük a különbség, de akkor is. A guide a fülemre mondta, hogy azt gondolja, az orosz nyert. Én pedig nem leplezhettem le magam a nézők előtt, akik abban a hiszemben voltak, hogy a helyszínről közvetítek. Aztán kihirdették, hogy Parti nyert, én bemondtam, utólag, és örültem is, de a lelkem egy kicsit meghalt. Rémes volt elszalasztani egy olimpiai győzelmet. A riporter halála. Erre a bakira még néhány évvel ezelőtt is csuromvizesen ébredtem fel éjszakánként.

Az 1940-es években kezdett kijárni focimeccsekre. Hogyan változott meg ezalatt a nyolcvan év alatt a foci?

Szerintem túl sokan vannak a pályán. Régen az föl sem merült, hogy egy jobbhátvéd előre menjen támadni. Most mindenki mindent játszik. Sok az ember. Kevesebb is elég lenne. Izgalmasabb mérkőzéseket eredményezne. Ez az egyik. A másik: állandó sorokat kellene váltogatni. Mint a jégkorongban. Akkor mindenki játéklehetőséget kapna, és pihenhetne is.

Nemcsak a futball változott meg, hanem a közvetítés is, ma már sokkal több háttéranyag áll a riporterek rendelkezésére. Nincs olyan érzése, hogy néha a közvetítés belefullad a rengeteg statisztikába?

Fölösleges ennyi információt közölni. Reflexió kell. Műkorcsolyából hozom a példámat: amikor a kor nagyjai közül valaki elbukott az ugrása során, és a fenekére ült a jégen, akkor a korszellem azt kívánta volna, hogy riporterként elkezdjek jajongani, hogy micsoda csapás, borzalmas hiba, szörnyűség történt. Én viszont csak annyit mondtam: puff!

Puff?

Puff. Mert tudtam, hogy a nézők is látják, amit én látok.

Néhány éve egy beszélgetésünk során elárulta, hogy lehalkítva nézi a meccseket. Még ma is?

Igen, de nem a riporterek miatt. Hanem mert hang nélkül többet látok. A televízió fantasztikus részletességgel mutat meg mindent. Ezért sem járok már meccsre, inkább tévében nézem. Az én időmben a Magyar Televíziónak egyetlen közvetítőkocsija volt, és három kamerája. Ezt vessük össze azzal, hogy ma tizennyolc kamerával közvetítik a meccseket. Közelről, távolról, mindenféle szögből. A világ edzőit úgy ismerem, mint a puszipajtásaimat. Tudom, melyik hepciás, melyik rágja a szája szélét és így tovább.

Esterházy Péter írta, hogy a régi nagy focisták még egyéniségek voltak, ma már csak celebek vannak. Egyetért vele?

Ez a lényeg. A futball már nem sport, hanem a szórakoztatóipar egyik ágazata.

A jó riporternek az az ismérve, hogy figyel, mert „aki felülkerekedik, az alulmarad” – a mondás öntől származik.

El kell hitetnem, hogy akivel beszélgetek, az érdekel engem. Vannak műsorvezetők, akik csak kinyitják a laptopjukat, és onnan olvassák a kérdéseket. Nem reagálnak. Pedig reagálni kell. Hogy az interjúalany úgy érezze, érdekel a személye. Meghallgatom, figyelek rá.

Hofi Gézával barátok voltak, megfordult vendégként az ön Ötszemközt című műsorában is, később azonban megromlott a viszonyuk, és ilyen mondatok hangzottak el Hofi-esteken: „Én bementem a Vitray utcájába, de senki nem mondta nekem, hogy az zsákutca.” Hogyan fogadta az ilyen élceket? Utóbb megbeszélték ezt egymással?

Évekig rajtam szórakozott. Nem tudtuk megbeszélni, de ez rajta múlott. Az angoltudásommal meg a termetemmel viccelődött. Ezek alantas dolgok. Aki ilyen mélyre megy, azzal nincs mit megbeszélni.

Van-e olyan tanítványa, akire büszke?

Van. Az On the Spot párosa, Cseke Eszter és S. Takács Andris. Járják a világot, és nagyon jó filmeket csinálnak. Sokra vitték.

Évtizedeken át az egyik legismertebb magyarnak számított. Kapott nézői leveleket?

Most is kapok.

A népszerűség soha nem részegítette meg? Nem volt kellemetlen, hogy leállítják az utcán, és szóba elegyednek önnel?

Nekem nem, de a fiaim rosszul viselték. A nagyfiam inkább nem is jött velünk moziba. Nem tiportak le és nem ölelgettek agyon idegenek, csak megbámultak: jé, milyen kicsi!

Néhány éve azt nyilatkozta, most már előfordul, hogy betűznie kell a nevét.

Volt ilyen, igen. De nem sírva mondtam.

Kilencvenegy évesen mi hiányzik a leginkább a fiatal Vitrayból?

Van ötven-hatvan év fölösleg. De nem hiányzik semmi.

Visszahallgatja a saját műsorait?

Mániásan. Néha jókat röhögök. De ennyi év után az ember már mindent megbocsájt magának.

Az interjú a Vasárnap családi magazin 2023/48-as számában jelent meg.