Martin Scorsese filmjeiben előszeretettel vizsgálja az amerikai társadalom szellemi hanyatlását – ezúttal David Grann Megfojtott virágok című, sokkoló könyve alapján, csaknem 4 órán keresztül. A végeredményt nehéz lenyelni, a lehető legjobb értelemben.
Amikor az emberi természet sötét végleteit kívánja ábrázolni, a legtöbb film szörnyülködtet és sokkol. Scorsese vadnyugati drámája ennél sokkal elegánsabb: megfigyeli és tudomásul veszi a dekadenciát. A reakciónk egyáltalán nem érdekli, és a magyarázkodásra sem lát semmi okot.
Pénzt vagy életet?
Az 1920-as évek Oklahomájában járunk. A szerény értelmiségű Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), miután sérültként leszerelik, befolyásos, filantróp nagybátyjánál, William Hale-nél (Robert De Niro) talál munkát. Mellékállásként viszont azt a megbízást kapja tőle, hogy épüljön be az olajföldeken meggazdagodott oszázs indiánközösségbe. Ehhez kapóra is jön a tehetős őslakos Mollie (Lily Gladstone), aki vagyonát könnyedén hatványozhatná, ha testvérei és anyja mindannyian elhaláloznának. Ernest számára tehát adott a feladat: előidézni az elhalálozást. És ő meg is teszi, szemrebbenés nélkül.
Sok kritika érte a filmet azért, hogy szenvtelenül ábrázolja, látszólag már-már támogatja a prezentált eseményeket. Erről azonban szó sincs. Scorsese egyszerűen csak nem szépíti a tényeket. „Nem ember, csak indián” – hangzik el egy ponton a kijelentés, mely a legvajszívűbb fehér emberek morális kételyeit is eloszlatja, és könnyedén gyilkosságra sarkallja őket. Mindegyikük olyan lazasággal végzi ki oszázs ismerőseit (Ernest esetében a rokonait), mintha csak a patkánymérget cserélné le a megszokott rutin szerint. Néha egyenesen ők tűnnek idegesnek, amiért áldozataik fészkelődnek a pisztolycső előtt. A film brutalitása zavarba ejtő: a gyilkosság természetes, a színpadiasságot pedig teljes mértékben nélkülözi. A holtak szánalmas rongybabákként esnek össze – tiszteletlen volna az efféle ábrázolás az áldozatokkal? Szerintem inkább őszinte, hiszen az oszázsokra ebben a szituációban tényleg babzsákként tekintettek. Útban voltak.
Huncut gyilkosok
Három és fél órányi apatikus ármánykodás ugyan fárasztónak hangozhat, ám a 206 perc egyikétől sem kell megijedni. A film ugyan hosszúnak érződik, bár ez inkább az események számában mutatkozik meg. Néha furcsa tudatosítani, különösen a sötétebb pillanatokban, hogy még mindig ugyanazt a filmet nézzük, ami két órával azelőtt egy lagzijelenettel kápráztatott. Az összkép azonban egy jelenettel sem érződik túlnyújtottnak, pontosan ott ér véget, ahol a néző is elvárná, amikor már minden színészből kisajtolt egy karriermeghatározó alakítást. DiCaprio és De Niro mindketten derekasan hozzák a patkánylelkű, kiváltságos helyzetű szélhámost, ám a vezéralakítás egyértelműen Lily Gladstone-é. Ritka az, hogy egy ennyire csendes és visszafogott szerep ekkora erővel üssön, Gladstone azonban a legapróbb arcmozdulataival is képes szánalomra vagy bánatra kalibrálni a szívünket, amikor pedig néha mégis kifakad, akkor legszívesebben mi is vele visítanánk.
Említést érdemel az is, hogy Scorsese stílusához hűen számtalan mellékszereplővel operál, akik között van, aki csak egyetlen jelenetet kap, azt azonban uralja. Őket főként amatőrök alakítják – meglepő profizmussal, egyben hozzájárulva ahhoz, hogy a film valóban az arctalan, számító kispályások szintjére rántson minket. Végső soron erről van itt szó: hétköznapi, radikális mitugrászok hobbinépírtásáról, nem pedig az ördög művéről. Amikor félúton feltűnik az FBI, még csak nem is látunk valódi nyomozást. Csak élcelődő fehér polgárokat, akiknek nem áll szándékukban védekezni, sőt nem is értik, miért vannak felelősségre vonva. Hiszen csak indiánokról van szó.
A Megfojtott virágok nem egy szórakoztató film. De fontos. Az a fajta dráma, amire joggal használhatjuk az „elgondolkodtató” jelzőt, mert nem fogja vissza magát, zavarba ejt, kreatív befejezése pedig nem kevés feldolgozandó impulzussal ereszt majd útnak. Három és fél óra az életünkből nem is olyan nagy ár ezért.
Az oszázs szempont
Christopher Cote, a film oszázs nyelvi tanácsadója őslakosként a következő véleményt formálta meg a film premierjén:
„Oszázsként szerettem volna, ha a történet Mollie és a családja szemszögét mutatja be. Ám ehhez valószínűleg oszázs rendező kellett volna. Martin Scorsese, aki nem oszázs, szerintem megfelelően reprezentált minket, a történet azonban, akárcsak a történelem is, Ernest Burkhart szemszögét veszi alapul. Adnak neki lelkiismeretet, és be akarják mutatni, hogy van benne szeretet... De amikor valaki összeesküvést sző a családod legyilkolására, az nem szeretet. Az több, mint bántalmazás. Azt hiszem, a film végére az a kérdés merülhet fel, hogy mégis meddig leszünk elfogadóak a rasszizmussal szemben. Meddig tűrjük el, mielőtt felszólalnánk? Ez a film nem az oszázsoknak készült, hanem mindenki másnak. Azok az országok, melyeknek átissza történelmét az elnyomás, most szembesülhetnek ezzel a morális kérdéssel.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.