Fent, a csúcson – Robin Wright színésznővel beszélgettünk

Robin Wright, Karlovy Vary idei fesztiváljának Kristályglóbusszal jutalmazott színésznője szerint néhány kivételtől eltekintve azok az igazán jó filmrendezők, akik színészként maguk is álltak már kamera előtt.

Szoborszépségű színésznő. Mintha márványból faragták volna. Hibátlan alak finom arcvonásokkal, bársonyos hangszínnel.

„Negyven éve vagyok a pályán. A herceg menyasszonya egy kalandokkal teli mese. Az Amerikai Filmakadémia szerint minden idők legromantikusabb filmje” – mondta egy hangos „ahoj” után a fesztiválpalota mozijában, miután átvette az életműdíjat.

Nem sokkal később már lelkesen mesélte:

„Bár nem ez volt az első filmem, ott éreztem rá igazán, milyen is kamera előtt állni. Megszerettem ezt a munkát. Magába szippantott. A herceg menyasszonya kultfilm lett Amerikában, a nyolcvanas évek egyik legnézettebb alkotása. Ma már azt is elmondhatom: irtózatosan nagy szerencsém volt, hogy megkaptam a szerepet. A castingra Uma Thurmant, Meg Ryant és Whoopi Goldberget is behívták. Engem egy héttel a forgatás előtt találtak meg, és amikor hosszú, szőke hajjal, fehér nyári ruhában megjelentem a stúdióban, a forgatókönyvíró azzal fogadott: Rád vártunk, te kellesz nekünk!”

Robin Wright huszonegy éves volt akkor. Ezt megelőzően nem is vágyott színészi babérokra. Egyáltalán nem készült erre a pályára.

„Arra emlékszem, hogy a fivéremmel jól utánoztunk embereket. Anyánkat rendszerint ezzel szórakoztattuk. Ettől függetlenül egészségügyi nővér akartam lenni, méghozzá menekülttáborban. Akárhol. A világ bármelyik pontján. Aztán elkezdtem modellkedni, és az ügynökség vezetője megkérdezte, volna-e kedvem elmenni egy válogatásra. Filmszerep, biztatott, próbáld meg! Nem volt hozzá túl nagy kedvem, de elmentem. Ott, ezen a castingon figyelt fel rám egy hölgy, aki azzal nyugtatott, hogy nincs mitől félnem, ő majd végig ott lesz mellettem. Ő volt az első ember az életemben, aki elkezdett foglalkozni velem, a férje pedig leszoktatott a texasi nyelvjárásról. Eredménye sokáig nem volt. De nem adták fel, újabb válogatásokra vittek. Romantikus vígjátékok tucatjába szerettek volna eladni, de mindig másvalakit választottak helyettem. Egy idő után el is ment a kedvem az egésztől. Megvettem a repülőjegyet Hawaiira, hogy ott majd egy hajón fogok dolgozni. Már a szobát is kivettem, amikor telefonon értesítettek, hogy beválogattak a Santa Barbara című sorozatba. Nem akartam hinni a fülemnek. Pár napig maradtam csak, és már utaztam is haza.”

Négy évadon keresztül játszott a sorozatban. Huszonöt évvel később egy másikba hívták, a Netflix Kártyavárába, amely öt esztendeig foglalkoztatta. 2013-ban ezért az alakításáért kapott Golden Globe-díjat.

„Ehhez a történethez sem volt sok kedvem. Pedig rögtön az elején közölték velem, hogy epizódonként 400 ezer dollárt kapok. A Santa Barbara utolsó forgatási napján megfogadtam, hogy sorozatba soha többé! Kimerítő munka ez. Mindennap tíz-tizenöt oldalas párbeszédek. Vége a forgatásnak, és másnapra meg kell tanulni egy újabb nagy adag szöveget. David Fincher, a sorozat rendezője, akivel már dolgoztam a Kártyavár előtt, elhitette velem, hogy forradalmi alkotás lesz ez, amiről sokat fognak beszélni. Hosszasan ecseteled majd a történetedet, biztatott, és a nézők teljesen odalesznek tőle. Jó! De mire ad majd lehetőséget a szerep? Nem akarok egy szimpla kis politikus lenni, mondtam. Ne félj, nem leszel az, nyugtatgatott. Mellékszereplőként indulsz, aztán minden rólad fog szólni. Elhittem neki. A végén egy mai Lady Macbeth lett belőlem. A klasszikus tragédiák archetípusait vonultatta fel a sorozat. Imádták a nézők. Ennek köszönhetően lettem végül is a legjobban fizetett amerikai színésznők egyike. Pedig azután, hogy elolvastam a forgatókönyvet, csupán halvány körvonalaiban láttam a figurát, nem volt pontos képem Claire-ről. Arra pedig, hogy Washingtonba utazzak, és politikusokkal beszélgessek, akiktől majd elleshetek egyet s mást, nem tudtam rászedni magamat. David elmagyarázta, hogy itt nem a politika, hanem a biznisz és a korrupció a történet mozgatórugója. Ettől aztán teljesen elbizonytalanodtam. Nem tudtam eldönteni, honnan induljak el, és milyen irányt vegyek. Szerettem volna látni a figura fejlődését. Rendezői segítségre volt szükségem. Úgy kezd a nő, mint egy szimpla feleség, mondta David, aztán hirtelen lekörözi a férjét. És hogy néz ki? Milyen a frizurája, hogyan öltözködik? A legapróbb részleteket is tudni akartam róla. David pár mondattal megrajzolta a nőt. Olyan, akár egy szobor, mondta. Mindenki megcsodálja. Vagy mint egy sas a sziklán, repülésre készen. De most még mozdulatlan. Az ereje viszont már érzékelhető. Ennyi elég is volt. Claire szép lassan megjelent előttem. Levágattam a hajamat, felvettem egy tűsarkú cipőt, és úgy álltam a kamera előtt, mint egy monstrum, amelyet senki sem tud elmozdítani a helyéről.”

Hozott azonban mást is az életébe ez a siker. Egy másik hivatást, ami nem áll messze attól, amellyel már egyenes úton halad. Elkezdett rendezni. Már a Kártyavár néhány epizódját is ő álmodta meg.

„Izgatott a dolog. Csak féltem, nehogy leszerepeljek a kollégáim előtt. A stáb mentett meg az esetleges malőröktől. Az operatőr harmincvalahány film után szinte fogta a kezem, végig rajtam tartotta a szemét. De így sem volt könnyű. David Fincher, a sorozat korábbi rendezője a mentorom lett, és mindent, amit a rendezésről tudni kell, tőle tanultam meg. A Kártyavár után rögtön megbíztak egy másik sorozat megrendezésével, aztán jött egy rövidfilm, Az éjszaka sötétje, amelynek Cannes-ban volt a bemutatója, majd jött az első játékfilmem, a Vidék. Lélektani dráma volt egy nőről, aki Wyoming hegyei közt talál rá újra az élet ízére.”

Nem sokáig töprengett, hogy elfogadja-e a film megrendezését. Már a forgatókönyv elolvasása után tudta, hogy a történet nagy hatással lesz a nézőkre.

„Edee, akiről a film szól, egy szörnyű tragédia után dönti el, hogy egy erdőszéli faházban folytatja az életét. Ott találkozik egy titokzatos idegennel, aki felébreszti benne a reményt, hogy nincs még vége semminek, érik még kellemes meglepetések. A Variety kritikusa azt írta a filmről, hogy olyan, mint egy gyönyörű haiku. Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattunk volna.”

A Forrest Gump főszerepét 1993-ban kapta meg. Hatalmas nyomást érzett magán a film után. Maradj szem előtt, tanácsolták neki hollywoodi kollégái, mert ha most eltűnsz, gyorsan elfelejtenek. De akkor már kétgyerekes anya volt. Játszott Morgan Freemannel, Bruce Willisszel, Mel Gibsonnal, Colin Farrell-lel. 1997-ben pedig két gyermekének apja, Sean Penn volt a partnere az Életem szerelmében. Alkoholista őrült a férfi, nincs se munkája, se pénze, egyetlen biztos pont az életében fiatal, terhes felesége. Robin és Sean 2007-ig élnek együtt. Fiuk, Hopper harmincéves, lányuk, Dylan harminckettő. Mindketten szüleik hivatását választották. Hopper az édesanyjával is játszott már az Ördögi csúcs című misztikus thrillerben, amelyben drogkereskedő az apja (Billy Bob Thornton) és pervitinfüggő az anyja (Robin Wright).

„Hopper sokáig egyetlen filmemet sem nézte meg. A herceg menyasszonyában sem látott. Nem érdekelte őt. De a lányomat sem. Mindketten a Jóbarátok című sorozat rajongói voltak. Aztán hirtelen minden megváltozott. Kíváncsiak lettek az anyjukra, és rájöttek, hogy nem is olyan rossz színésznő. Bár az apjuktól elváltam, a baráti viszony megmaradt köztünk. Egy család vagyunk, ezen nem változtat semmi. Még az sem, hogy már rég külön élünk.”

Tom Hanksszel idén forgatott másodszor az Itt című filmben, Robert Zemeckis rendezésében. Az egyesült államokbeli Új-Angliában zajlottak a felvételek, egyetlen szobában.

„Hetvenéves házastársak vagyunk Tommal, bár én valójában még csak ötvenhét vagyok, ő pedig hatvan. De vannak olyan jelenetek is a filmben, hogy mindketten tizenkilenc vagy éppen kilencvenesztendősek vagyunk. Deepfake, vagyis robot és mesterséges intelligencia segítette a rendezőt abban, hogy egészen fiatalon és jóval idősebbként is megjelenjünk a filmben. Tom és én, és ezt nagyképűség nélkül mondom, mindent képesek vagyunk eljátszani, csupán az ártatlanság korát nem tudjuk már megjeleníteni. De ha ez így megy tovább, mondtam a trükkfelvételek készítőinek, nem lesz szükség élő színészekre. Zemeckis szerencsére nem ilyen pesszimista. A mesterséges intelligencia nem képes emberi érzelmek kinyilvánítására. Leplezni tudja viszont a testi fogyatékosságokat, a fizikai hiányosságokat. Sőt, egy járóképtelen kollégám kezéből ki is veheti majd a botot. De másodszor is Tom Hanks partnereként játszani csodás érzés volt.”

A filmezés mellett van még egy, önként vállalt munkája a Los Angelesben élő színésznőnek. Emberbaráti érzésből több mint tíz évvel ezelőtt felkarolta a bántalmazott, elnyomott és kizsákmányolt kongói nőket.

„Sokkolóak a tények. Hatmillió nő halt már meg a kongói bányákban. Sokakat meg is erőszakoltak az ott felügyelő rendőrök. Többel is beszéltem azok közül, akik még bírják ezt az embertelen munkát. Kérdeztem tőlük, mire lenne a legnagyobb szükségük. Arra, hogy tudjon rólunk a világ, mondták. Szörnyű életet élnek. Aki elveszíti a férjét vagy az apját, az nyomban a rendőrök áldozatává válik. Mindegy, hány éves, hét vagy kilencvenhét. Fegyverrel mindent el lehet érni. Egyetlen megélhetési forrásukat a kobaltbányák biztosítják, amelyek a világ kobaltkészletének a hetven százalékát termelik ki. Ez az ásványkincs nélkülözhetetlen eleme a számítógépeknek, a mobiltelefonoknak, az akkumulátoroknak. Létrehoztam egy alapítványt, amely a kongói nőket segíti. Lakáshoz juttatjuk őket, a gyerekeiket iskoláztatjuk. Az, hogy játszom és rendezem, mostanra másodlagos is lett emellett.”