Ég és föld között, kelet és nyugat között – A padlás szlovák premierjéről

Ez a mostani történet azzal kezdődött, hogy a nyitrai Andrej Bagar Színház 2023-ban műsorra tűzött egy kultikus magyar musicalt. Mert olyan évadot terveztek, amelyben a szomszédokra nyitják rá a közönségük szemét. Azt vallják, hogy bár szomszédok vagyunk, mégsem ismerjük eléggé egymást.

S ez valóban így van. A szlovák közönség például nem ismeri a magyar musicaleket. Nem ismerik a „mi” padlásunkat, ahol nem fáznak a csillagok, a „mi” grundunkat, ahol meg kell halni egy álomért, vagy a „mi” dzsungelünket, ahol szabadon szárnyal a pofonofon. Honnan is ismernék?

De az Ander Bagar Színház gondolt egyet, és lefordíttatta A padlást (a prózai szövegeket Peter Kováč, a dalszövegeket Ján Štrasser ültette át szlovákra). Valljuk be, nem kis merészség fordítani azokat a sorokat, amelyek úgy érnek össze a dallamal és a bennük rejlő gondolattal elmúlásról, távozásról vagy éppen itt maradásról, mint ahogy egy megmagyarázhatatlan csoda történik meg. Vagy hogyan jelenthetné ugyanazt a „slivkové gule”, mint a szilvás gombóc?

Amikor egy regényt olvasunk, majd megnézzük annak filmes feldolgozását, gyakran csalódunk: ez miért maradt ki, azt hogy nevezhette át, ott az nem is úgy van az „eredetiben”. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a film az egy másik közeg, mások a szabályai, más a formanyelve. S a fordításnál is hasonló a helyzet. Bár a forma marad, de át kell ültetni a gondolatot egy más nyelvi rendszerbe, egy (kicsit vagy nagyon) más kulturális közegbe. Ilyenkor valami mindig áldozatul esik. De valami nagyon fontos mégis megtörténik. A közeledés. Annak a gesztusa, hogy meg akarlak ismerni, meg akarlak ismertetni, szeretném, hogy lássanak mások is. Mert értékes vagy. S általad én is gazdagodom.

Egy ilyen gesztus a Povala (A padlás) a nyitrai színpadon.

S még annál is több. Hiszen abban az időszakban, amikor folyamatosan azt halljuk, hogy a fiataljaink, az értelmiségünk, a szakmunkásaink külföldön keresik az érvényesülést, mert itthon nincs lehetőségük, mert „láthatatlanok”, akkor A padlás szellemeibe nem tudjuk nem őket belelátni. Azokat, akik egy másik bolygóra vágynak, s itt csak az emlékük marad. Akik egyre távolabb kerülnek Mamókától, aki hiába főzi a szílvás gombócot, ha nincs kinek…

A padlás az 1988-as premierje óta folyamatosan műsoron van a budapesti Vígszínházban. Harmincöt éve töretlenül. De más színházakban is fel-felbukkan. Valahol mindig szól a Fényév távolság. Néhány éve Komáromban is szólt a Jókaiban, hamarosan Kassán is felcsendül a Tháliában. De mostantól elképzelhető, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor egyszerre, ugyanabban a pillanatban énekelik magyarul és szlovákul, két különböző színpadon. És ugyanúgy hajtogatják majd képzeletben a gyerekek a Varázskönyvet, és dudorásszák, hogy nyisd ki, csukd be / otvor, zatvor / nyisd ki, csukd be / otvor, zatvor...