Bécs magához ölelte – Interjú Láng Annamáriával

Európa egyik legrangosabb színháza a Burgtheater. Láng Annamária útja Berlinen, Münchenen, Párizson és Zürichen keresztül vezetett Bécsbe. Schilling Árpád, Bodó Viktor és Mundruczó Kornél rendezéseiben tette le a névjegyét Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Németül játszott már korábban is, Bécs mégis óriási szakmai kihívás számára.

Sok bonyodalmat hívhatott elő a bécsi szerződése. A családja, két gyermeke Budapesten, a két hónapos próbák során több időt tölt a színházban és az autópályán, mint otthon. Ha előadása van, délután kocsiba ül, éjjel pedig utazik vissza. Mégis azt mondja: megéri!

Valóban vannak nehézségei annak, hogy ötödik éve a Burgtheater tagja vagyok. Néha emberfeletti erőt, koncentrációt, tervezettséget kíván ez a majdnem sportolói vagy inkább katonai életforma. Nagyon szervezettnek kell lenni. De a másik oldal is szervezett és fegyelmezett. Ez a két dolog pedig támogatja egymást. Ha én szervezett vagyok, akkor azt meghálálja a helyzet. Ilyen szempontból alkatilag passzol hozzám ez az életmód. A Burgtheaterben 10.00-kor és nem 10.05-kor kezdődik a próba, és nem fél háromkor, hanem kettőkor van vége. Pontosan tudom, hogy a próba előtt mit kell elvégeznem, hogy tízkor tökéletes szövegtudással, próbaruhában álljak készen a munkára. Ezek világos keretek, ami nekem hatalmas könnyebbséget jelent. Nincs imbolygás a rendszerben. Így tudunk jól haladni és együtt dolgozni. Látom a dolgok kifutását, értelmét látom a küzdésnek. Bécsben új kultúrába csöppentem, illetve kultúrák találkozási pontján vagyok, ahol három német nyelvű ország reprezentálja magát. Ezenkívül azok, akik a világ különböző tájairól, Japánból, Izraelből, Amerikából, Ausztráliából ide jönnek rendezni. A Burgtheater olyan kulturális csomópont, amely hihetetlen világokat nyit meg. A nehéz helyzet így aztán csodás helyzettel kapcsolódik. Az a lehetőség, hogy itt kaptam szerződést, azzal a vágyammal teljesült, ami régóta foglalkoztatott.

Rangos, idegen nyelvű társulatban játszani?

Szerettem volna azokkal a rendezőkkel dolgozni, akiknek a munkáit csodáltam, de nagyon nehéz lett volna elérnem őket, mert Magyarországon most aligha találkozhattam volna velük valamelyik társulatnál. A többnyelvűség, az idegen kultúra mindig izgatott. A tapasztalatcsere, egymás inspirálása számomra nagyon izgalmas.

Otthon rengeteg energiát megspórolna azzal, ha magyarul szólalna meg a színpadon. Bécsben ez külön erőbefektetés. Hogy tud ezzel megküzdeni?

Erre már nem is gondolok. Csinálni kell, ha már itt vagyok. Ahogy múlik az idő, annál inkább kötődöm ehhez a helyhez. Az elején könnyebb lett volna elmozdulni, most már sokkal nehezebb lenne. Intendánsváltás lesz a következő évadban, de már az új intendánstól is kaptam szerződési ajánlatot, ami azt jelenti, hogy a következő érát is itt töltöm.

Pesten felülne a villamosra, fél óra alatt bent lenne a színházban, előadás után húsz perc alatt otthon…

… ez igaz. De az a két és fél óra sem eltékozolt, amíg megérkezem Bécsbe. Az az átállás ideje. Lélekben felkészülök, hogy amint kiszállok a kocsiból a színház parkolójában, elindul egy másfajta élet. És az az időszakasz is rólam szól, amit előadás után, már hazafelé töltök a kocsiban. Az is gazdag két és fél óra.

Azt az érzelmi hőfokot, amellyel él és itthon dolgozik, mennyire kellett átállítania a helyi vérmérséklethez képest? Hogy a bécsi kollégái ne azt lássák, hogy itt egy magyar lány, aki nem ismer lehetetlent, még a falon is képes átmenni, ha kell.

Lényegi kérdés ez nagyon. Már az első időszakban észrevettem, hogy más vagyok. Hogy másból fogalmazok. Hogy másképpen próbálok, máshol keresek. Nagyon sok energiám elment arra, hogy tisztán lássam, hogy lehetnék olyan, mint a bécsi kollégáim, hogyan tudnék azon a színházi nyelven beszélni, amelyen itt beszélnek. Ebben majdnem széthasadtam. Azt éreztem, hogy tudnék úgy csinálni, mint ők, de akkor elveszíteném magamat és azt az erőt, ami a sajátom, amiben jó vagyok. Időbe telt, míg rájöttem, muszáj, hogy önmagam maradjak. Elvégre azért hívtak ide, mert arra van szükségük, amit én képviselek. Vagyis hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Egy különleges szín a palettán. Én vagyok a társulat emocionális tagja, akitől mindenféle fedés nélkül várhatók az érzelmek. Akinél a szerepformálás nem eltartó, nem intellektuális, hanem megélt.

Bizonyára vannak kollégái, akik érzelmileg „hűtöttebben” mozognak a színpadon.

Én az egész helyzetet „hűtöttnek” érzem a Burgtheaterben. Rosszabb napjaimon azt mondom, indulok a fridzsiderbe. Van itt egyfajta zártság, visszafogottság, és én nem ilyen közegben szocializálódtam. Mindig olyan színházban voltam, éreztem jól magam, ahol intimitás van, nyitottság, őszinteség. Nehéz volt elfogadnom, hogy ezt Bécsben nem várhatom el. De amikor már megtanultam, elsajátítottam az itteni kommunikációt, az érzelmi nyelvet, onnantól fogva újabb kapuk nyíltak előttem. Nekem ugyanannyi energiát kell bevetnem a megismerésbe, mint amennyit a többiektől elvárok. El kell fogadnom bizonyos íratlan szabályokat ahhoz, hogy ők is olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok, és még értékeljék is azt. Az első három évben majdnem mindenkinek be kellett mutatkoznom, hiszen alig volt olyan előadás, amelyben ugyanazokkal a kollégákkal dolgoztam volna. Az itt töltött idő hozta meg, hogy most már egyre több a kapcsolódási pont, a közös élmény. A kollegiális elismerésnek mindig voltak jelei, csak sokszor nem hittem el, vagy nem raktam össze a nagy puzzle-t, hogy a társulat már rég befogadott. Sokan egy iskolába jártak, egy városban nőttek fel, ugyanabból a társulatból szerződtek ide. Voltak a régiek és az újak, én meg egy harmadik világból jöttem. Ami segített a helyzetemen: a munka, az együtt töltött idő, az újabb és újabb produkció. Tavaly éreztem először, hogy na, itthon vagyok!

Előfordul még, hogy olyan szót, kifejezést hall, amellyel korábban nem találkozott?

Ó, hogyne! De most már megengedem magamnak, hogy a próbán nálam a telefon, és beírom gyorsan a fordítóba. A példányomban be vannak jelölve azok a szavak, amelyeket nem értettem elsőre. Eleve irodalmi nyelven játszunk. Olyan szavak kerülnek elém, amelyekkel nem is találkozom a mindennapi életben.

Arra is volt már példa, hogy játék közben elakadt a szövegben, vagy nem tudott végszót adni a partnerének?

Ilyen még nem volt. Legfeljebb megijedtem, hogy mi következik, de az agyam rögtön kisegített. Az viszont már előfordult, hogy én mentettem meg a partneremet. Nem kis sikerélmény volt.

Mátészalkától Bécsig hosszú lehetett az út. Hol lépett be az életébe a német nyelv?

A gimnázium negyedik évét már Budapesten kezdtem el. Addig angolt és oroszt tanultam, aztán jött a francia. Németül egy szót sem tudtam. Huszonhat éves voltam, amikor Berlinben láttam egy előadást németül. Nyelvileg semmit nem értettem belőle, mégis annyira lenyűgözött, hogy arra gondoltam, jó lenne tudni németül. Aztán bejött egy CD, Heiner Goebbels színházi rendező és zeneszerző lemeze. Az is annyira megfogott, hogy újabb lökést adott ahhoz, hogy én ezt a nyelvet értsem, megtanuljam. Ehhez jött egy magánéleti vonatkozás: Tilo Wernerrel szerelmes pár lettünk a Krétakörben.

Aki német létére szépen megtanult magyarul.

Ez volt a baj. Ő hamarabb megtanult magyarul, mint én németül, és így egyszerűbb volt vele az én nyelvemen beszélni. De az volt a jó, hogy a németet soha nem iskolában tanultam, hanem tőle. Ezért nem volt soha az a brutális magyar akcentusom.

A Krétakör és a Proton Színház előadásai nélkül is meg tudta volna ugrani ezt a magasságot, hogy most Európa egyik legnevesebb társulatának a tagja?

Sok szempontból nem. A Krétakör és a Proton olyan flexibilitást adott, hogy bárhol, bármit, bármikor, és egy olyan otthonérzetet, ami azt is kifejlesztette bennem, hogy ahol színpadot látok, ott azonnal megnyugszom, vagy nem félek semmitől.

Van olyan kollégája a Burgtheaterben, mint Budapesten Nagy Zsolt, akivel szinte testvéri viszonyt ápol?

Nem vagyok itt annyi ideje. Zsolttal együtt nőttünk fel a Krétakörben. Huszonévesek voltunk, amikor találkoztunk. Sok mindenen mentünk át együtt, sok bizalmi próbán. Vele olyan szerepeket játszottam, amelyekben nagyon mélyre kellett menni, de mindketten bírtuk ezt a mélységet. Ebből alakult ki egy olyan viszony, ami tiszteleten és szereteten alapul, és nem szétroncsolható. Vérszerződés. Fix pontok vagyunk egymás életében. Nincs sallang, nincsenek felesleges körök köztünk. Azonnal egymásra tudunk hangolódni.

Monori Lilivel az Evolúcióban és a Látszatéletben partnerek. Vele milyen a kapcsolata?

Lili a példaképem. Megvalósította azt a szabad létezést, ami nekem is nagy álmom. Annyira szuverén a létezése, annyira önazonos súlya van, hogy a magánember és a színésznő nem válik ketté nála. Ő mindig hiteles, igaz és őszinte, ezért nehéz is vele dolgozni, mert nem alkalmas a blöffre, a hazugságra. Ez feszült próbákat eredményez. Nála a pillanat sosem álságos, nem kitaláció. Ettől küzdelmesek a próbák vele. Nagyon ritka az ilyen kíméletlen önazonosság. Néha szégyellem is magam, amikor kis kompromisszumokat kötök ennek-annak érdekében, mert tudom, hogy Lili erre nem lenne képes.

Itt ülünk a Burgtheater melletti kávézóban, ahol nemrég a színház világszerte ismert Mephistóját, Klaus Maria Brandauert látta. Tudja már Ausztria büszkesége, hogy magyar színésznő is játszik a társulatban?

Személyesen nem ismerjük egymást, de ősszel látott a Petra von Kant keserű könnyeiben. Két órán át engem is nézett, hiszen alig jöttem le a színpadról. Teljesen lefagytam, amikor itt, a kávézó teraszán megláttam őt. Tíz méterre ült tőlem egy közös ismerősünkkel. Odamehettem volna hozzá, és elmondhattam volna neki, hogy milyen csodálatos, amit a magyar kultúrának adott. Egy ország nevében mondhattam volna köszönetet neki. De elkezdtem remegni, és elhagyott a bátorságom. Majd máskor. Talán.

Milyen érzésekkel lép ma be a színház kapuján? Erős bizonyítási vággyal, kellemes megnyugvással vagy izgalommal vegyes örömmel?

Én itt biztonságban vagyok. Figyelnek rám. Hatalmas presztízsű hely a Burgtheater. Tudom, hogy első osztályban játszom. Ez itt olyan minőség, hogy mindenki első osztályú. Hogy a későbbiekre nézve ennek milyen hatása lesz, az megítélhetetlen. Budapesten otthon vagyok, itt meg a helyemen. Én itt azt csinálom, ami a dolgom, és még értékelik is.